Írói utószó

Utolsó kis szösszenet...

Drága olvasóim! Ez az utolsó bejegyzésem ezen a blogon, hisz mint mindennek, ennek is eljött a vége. Lehet, sokan csalódtak a történetben, nem tartották elég jónak, lehet valaki szerette, valaki nem. Nos, nem is tudom mit írjak. Igazából annyi minden lenne, amit szeretnék, mégsem tudom elmondani. Először is mindennél jobban köszönöm nektek, hogy életben tartottátok ezt a történetet, és mosolyt varázsoltatok az arcomra, amikor elolvastam egy-egy kedves megjegyzést. HIVATALOSAN is befejezettnek nyilvánítom ezt a blogot. Ez volt az első olyan történetem, amit végigvittem, ami egy kissé meghatározta az életemet. Rengeteg elképzelésem volt az elején, amit később teljesen másképp valósítottam meg, mégis valamiért nagyon a szívemhez nőtt ez a történet. Imádtam minden percét, amikor leülhettem írni, és az iskola mellett még ha néha "tehernek" is éreztem, akkor is örömmel ültem le írni. Rengeteg dolgot kaptam ettől a blogtól, elsősorban olyan aranyos embereket "ismerhettem" meg, akik belopták magukat a szívembe.

BLOGGAL KAPCSOLATBAN: hat díjjal, öt oklevéllel, 27 rendszeres feliratkozóval, megannyi kommentelővel, és támogatóval, több mint 14ezer látogatóval zárom le a kis fantáziatörténetemet.

blog nyitása: 2013.05.29.

blog zárása: 2013.12.20.

Nem akarom rabolni a szót, úgy érzem, egyszerűen nem tudok többet írni, lelkesedés, és öröm tombol bennem. Remélem tudtam valamit nyújtani, amit szerettetek, - esetleg utáltatok -. Most, így utoljára még egyszer tényleg nagyon szeretném megköszönni mindenkinek, aki egyáltalán belenézett, és talán most, utoljára esetleg leírhatjátok az érzéseiteket, véleményeteket:) Mindenkinek kellemes ünnepeket, eseménydús szünetet kívánok, és boldog új évet kívánok.xx

Epilógus

OWEN SZEMSZÖGE

Egy év elteltével

december 24.

Nagyot lélegeztem, testem elemelkedett az ágytól, levegőért kaptam, álmomban mintha fojtogattak volna. Ismét rémálom tört rám, álmomban visszaidéztem mindent, ami azon az estén történt. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, ahogy Remy ott feküdt, és én tehetetlenül álltam, miközben a mentősök az életéért harcoltak. Életem legszörnyűbb órái voltak, s mindig újrajátszódott a fejemben, végigpörögtek az események. Egy éve volt mindez, mégis pontosan emlékeztem minden kínkeserves órájára. Szemeimet lehunyva tapogatóztam, kerestem a másik test melegét, de egyszerűen nem találtam. Ijedten kaptam oldalra tekintetemet, a félhomályban hunyorogva kerestem valami mozgást, de egyszerűen semmi. Egy melegítőalsóért nyúltam, hanyagul hagytam csípőmön lecsúszni, nyújtóztam, miközben elindultam a folyosón. Az utolsó lépcsőfokról láttam, amint a konyhából fény szűrődött ki, gondolkodás nélkül mentem arra. Magányosan, háttal álldogált a pultnál, kezeivel egy pohár vizet markolt, amit lassan emelt a szájához, és kortyolt bele. Az egyik felsőmet viselte, hallottam szipogását, próbálta könnyeit visszafojtani.

- Nem szeretek egyedül ébredni - dörmögtem fülébe, ölelésem meglepte őt, hangomtól éreztem, amint összerezzen. Kibontakozott karjaimból, szembe fordult velem, ám szégyenlősen fordította el tekintetét, míg állához nem nyúltam kényszerítve, hogy nézzen rám.

- C-csak egy pohár vízért jöttem – dadogta, testem felforrósodott, ahogyan kiejtette gyönyörű ajkain a szavakat, kissé fájdalmasan. Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk, mindkettőnk némán kémlelte a másikat.

- Egy éve történt, Owen - suttogta, szavai mélyen hatottak, egy könnycsepp folyt végig arcán.

- Elmúlt, oké? Ne sírj, kérlek szerelmem - motyogtam halkan a szavakat, ujjammal letöröltem a könnycseppet, mellkasomhoz húztam, éreztem, amint mély levegőt vesz. Annyi ideig láttam sírni, egyszerűen sosem nem tudtam kezelni szomorúságát, minél többször akartam látni édes mosolyát.

- Fáj, Owen - mutatott a szívére, majd folytatta. - Félek, hogy megismétlődik. Hogy elhagysz - hangja megremegett, készen állt arra, hogy sírjon, de nem hagyhattam. Most nem.

- Ezt már megbeszéltük, Remy. Ennél jobban nem tudom bizonyítani, mint ahogy az elmúlt évben, hogy mindennél jobban szeretlek. Sosem hagynálak el. Soha - suttogtam, ez volt az utolsó mentsváram. 

Annyira nehéz volt őt meggyőznöm mindenről, hogy szerettem, hogy őt akartam. Lebeszélni, hogy szeresse az életét, ne meneküljön a problémák elől. Ne akarjon meghalni. Olyan makacs volt, önfejű, zárkózott, és mindenek ellenére az egyik legértékesebb ember az életemben. Nem akartam azt mondani, hogy ő volt az első lány az életemben, akit szerettem, mint a legtöbb nyálas filmben, mert magamnak is hazudtam volna. De sosem volt afféle vonzódás más iránt, mint iránta. Éreztétek már azt, amikor minden egyes percet vele töltenél életed végéig? Hogy nem akarod máshol látni, mint folyamatosan a karjaidban? Sok időbe telt, míg végül tisztázni tudtuk a dolgokat. A folyamatos veszekedések, amik az elején voltak, a szarságok, amik megnehezítették a napjainkat, mind a múlté. Egy barom voltam, és minden hülyeségemet jóvá akartam tenni, soha többé nem akartam őt megbántani, mindennél jobban akartam, hogy mellettem legyen. Szorosan tartottam, amikor éreztem, hogy lélegzete folyamatosan lassult, meglestem, amint szemeit lehunyta, mélyen szippantott illatomból, mely kissé mosolygásra késztette. Ó az én megtört, gyönyörű barátnőm. Kissé lejjebb hajoltam, karommal átfogtam térdhajlatánál, míg másikkal a hátát tartottam, magamhoz emelve vittem fel egészen a szobáig. Nem ellenkezett, amikor lefektettem az ágyra, áttettem karjaimat, lágy csókot lehelve ajkaira átmentem a másik oldalra.

- Törődöm veled - vontam ölelésembe, a takarót magunkra húztam. - Örökké törődni fogok veled - duruzsoltam fülébe a teljes igazságot, ujjai szorosabban markoltak bőrömet a mellkasomon, ahol meleg leheletet éreztem. Tudtam, mennyire össze lehet törni akár csak egyetlen szóval, próbáltam neki mindent megadni, amit csak lehet. Szívverése lelassult, zihálása lehalkult, csöndesen adta át magát az álmoknak. Szemeimre ólomsúlyok nehezedtek, nyugodtság uralkodott a szobán, féltem lehunyni szemeimet. Olyan békességgel töltött el, ahogy rá néztem. Az életet tartottam a kezemben, és ezzel teljes mértékig tisztában voltam. Én voltam az utolsó pont az életében. Egy éve minden búcsúzás nélkül elhagyta az édesanyja, később elveszített egy számára fontos embert. Annyiszor megfordult a fejemben, mi lett volna, ha nem vagyok olyan ostoba, és nem kergetem el magam mellől? Ha Chase helyett én lettem volna mellette? Mégis hálás lehettem annak a fiúnak, aki olyannyira szerette a karjaim közt tartott lányt. Ő tartotta benne a lelket, és tudtam, hogy teljes szívéből szerette. Hogy féltékeny voltam e akkor rájuk? Mérhetetlenül, hiszen én sohasem voltam mellette, mert mindig féltem, hogy valamit elszúrok. Kicsinyességem miatt, annyi ideig szenvedett miattam, és amikor valaki rátalált, magamat hibáztattam, hogy az a valaki nem én vagyok, mert egyszerűen gyáva voltam. Haragudtam, mégis megértettem. Ő mindent megadott neki, amire szüksége volt. Szeretet. Aztán a dolgok olyan hirtelen történtek, nem akartam őket elválasztani. Csak nem akartam, hogy elveszítse a fejét. Nem tudtam volna élni a tudattal, hogy szenved, mégis idióta módjára elhittem, amikor azt mondta, hogy jól van. Hirtelen cselekedett, nem gondolkodott. Nem tudta elhinni, nem akarta elhinni, pedig én meg akartam neki azt, amire szüksége volt. Végre mellette akartam lenni. Aznap este, amikor ott láttam feküdni szinte élettelenül, dühös voltam magamra, mert felelősnek éreztem magam. Ideges voltam, gyűlöltem minden egyes pillanatát, amit a kórházban töltött. Végül a kezembe vettem a sorsát, és ebben anyuék mind támogattak. Valamilyen szinten mindent nekik köszönhetek, mert megértettek, mert segítettek, mert tudták, mennyire fontos ez nekem. Mindent tudtak, és Remy nem ellenkezett, egyszerűen nem tudott. Talán nem is akart. Bebizonyítottam mindent, ami tőlem telhetett, a szívemet adtam neki, ő pedig hálás volt mindazért, ami történt. Tudtam, hogy mennyire szeret, és hogy én mennyire szeretem. A gyengéd, törékeny lányt ki akartam egészíteni, meg akartam óvni mindentől, ami csak érheti, nem tudtam volna elviselni, ha ismét magába zuhan. A hónapok, amiket átéltünk, mindkettőnk számára furcsa volt, egyszerűen minden csak megtörtént, hagytuk magunkat sodródni az árral. Annyi kérdés volt mindkettőnkben, amit egyszerre zúdítottunk a másikra. Érthetetlen dolgok, amikre egyikünk sem tudott néha válaszolni, hülyeségek, amiket az akkori pillanatban komolyan gondoltunk. Bármit megtettem volna, hogy biztonságban tudjam. Öltem, meghaltam volna, hiszen ő volt számomra a mindenség.

- Jóéjszakát, Édes - suttogtam utolsó leheletemmel, mielőtt hagytam volna magam elragadni egy másik világba.

***

Mosolyom széles lett, ahogy megéreztem valakinek a pillantását magamon. Vigyorom egyre szélesebb lett, ahogy gödreimbe fúródtak hosszú ujjai, amelyek tenyeremben mindig eltörpültek.

- Owen, kelj fel. Anyukád szólt – kuncogott, ahogy kezeimmel keze után kaptam, szemeim még mindig csukva voltak.

- Jó reggelt, Gyönyörű - motyogtam, szemeim lassan nyíltak ki, kissé megdörzsöltem őket, majd testemmel hirtelen fordultam át, magam alatt tartva a lányt, akit szeretek. Meglepődött hirtelen tettemen, ajkai elnyíltak, szemei kissé félve néztek rám. Orrommal megböktem őt, kényszerítve valami üdvözlést, de nem kaptam, csak mosolygó pillantást. Végigsimogattam arcának vonalán, száján ujjaimmal, majd egészen hasától kezdve combjának végéig. Lélegzete elakadt, kívánatosan nyaltam meg a számat, egy csókért könyörögve. Imádtam a tudatot, hogy ilyen hatással lehetek rá, mégis olyan félénk volt, kényszerítettem, hogy kezdeményezzen. Lebiggyesztette ajkait, nem teljesítette néma kívánságomat. Közelebb hajoltam, szája szinte súrolta az enyémet, de még mielőtt egymáshoz ért volna, hátrébb húzódtam. Szemei csukva voltak, halk sóhaj szökött ki száján, nem szerette, ha játszom vele.

- Kész a reggeli – suttogtam, ajkaimon ékes vigyor terült szét, ahogy szemeit kinyitotta. Dühösen tolt el magától, azonban azonnal visszahúztam, amint el akart menni. Forró csókban értek össze ajkaink, kezeivel hajamat babrálta, amit mindig is imádtam. Rövid volt, mégis életem legjobb pillanatai közé tartozott. Megfogtam derekát, úgy segítettem felállni az ágyból, később kézenfogva sétáltunk le a konyhába.

- Remy - kiáltott fel először öcsém, hangjában vidámság volt, gyermekded mosollyal, teljes nekifutással rohant felé, majd lábába kapaszkodott. Lehajolt hozzá, mosollyal az arcomon néztem a jelenetet, ami lejátszódott előttem.

- Ahw, kicsikéim - áradozott anya, kezeit összekulcsolta, mosolya mindennél ragyogóbb volt. - Annyira hiányoztál - ölelt szorosan magához, a levegő a tüdőmben rekedt, szorítása egyre erősebb lett.

- Anyu - nevettem elfúlva. - Még csak négy hónapja mentünk el - suttogtam, a hangok alig hagyták el számat, mire anya megértette, hogy ideje elengedni.

- De olyan régóta volt - mosolygott fájdalmasan. - Milyen az egyetemi élet, gyerekek? - szólalt meg apa, aki az asztal felé bökött ujjával. Követtük őt, éreztem, ahogy Remy még jobban belém kapaszkodott, ajkain lágy mosoly terült el, ahogy az asztalra nézett. Kezdetét vette egy átlagos család, átlagos napja, merthogy Remy is a családunkba tartozott. Felhúztam egyik ajkamat, ahogy kezeire néztem, mely a pirítóst vajazta, végigfuttattam tekintetem ujjain ragyogó gyűrűt, mellyel meggyőztem őt. Nem házasságról, csupán a bizalmamról, a jövőmről, melybe ő is beletartozott. Mérhetetlenül megmelengette a szívemet, ahogy végignéztem az egész szobán, a hangok, a jókedvű kacajok és tudtam, ennél többet nem is tudnék adni neki, mint amit most nyújtottam. Az életemet.

Huszonkilencedik Fejezet

Drága Olvasóim! Kicsit belehúztam, és lám, megérkezett a blognak HIVATALOSAN is az utolsó fejezete. Nem fűzök hozzá véleményt, talán ez lett az egyik "legkedvesebb" részem, az összes közül, már ha lehet ilyet mondani! Remélem tetszeni fog, hamarosan találkozunk az Epilógusban, majd az írói utószóban, amit jövőhétre mindenképpen tervezek hozni. Nagyon jó olvasást, és ne essetek kétségbe, még nem jött el a vége. Love ya, girls!:)

ps: köszönöm az előző fejezethez, két kedves "anonymus" olvasómnak a kommentet, a pipákat, és a +1 új rendszeres olvasómat. Egyszerűen fantasztikusak vagytok!:)

UTOLSÓ FEJEZET

december 24. - vasárnap

Napok óta csak téblábolok, egyszerűen nem találom önmagam. Elhagyott. Az egyetlen ember, aki tiszta szívével szeretett örökre elment, én pedig itt maradtam egyedül. Önző módon ismét csak magamra gondolok, de egyszerűen nem tudom azt az űrt pótolni, amit a hiánya okoz. Elvesztettem, és teljes mértékig magamat okolom. Noha nem a betegség miatt, hisz arról senki sem tehetett, hanem azért, hogy az utolsó hónapját egy olyan lánnyal töltötte, aki nem belé volt szerelmes, sokkal inkább egy olyan fiúba, aki örökre ellopta a szívem. És ő ezt nagyon jól tudta, mégis mellettem volt. Magamat hibáztatom, mert ebből az egészből semmit nem vettem észre. Összeroppantam, emlékeimnek nem tudtam parancsolni. Egyszerűen csak nem ment. Tisztán belevésődött az agyamba az az este, amikor minden tökéletes volt. Zokogás tört rám, ahogy ismét átéltem, amint szemeim előtt küzdenek az életéért az orvosok, mindhiába. Amikor a kórházban túl gyenge voltam ahhoz, hogy ne zokogjak fel hangosan, mégis ő akkor is megnyugtatott. Ő volt az, aki azt mondta, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. Mindezt az a személy mondta, aki ott feküdt halálos ágyán, gyógyíthatatlan betegként. Az a fiú, akit egyik napról a másikra teljesen elveszítettem. Akinek telt ajkai, gyönyörűen ragyogó szemei belevésődtek az agyamba, és amit soha nem feledek el. Akinek mindennél fontosabb volt, hogy megnyugodjak, ne veszítsem el önmagam. Éreztem, amint egyre jobban húzódik a mellkasom, amikor utoljára azt suttogta, hogy szeret. Amikor mellette aludtam el, ő pedig ujjainkat összekulcsolva éreztette velem szeretetét. Több nap telt el, hogy nem hallottam férfias hangját fülemben. Több nap, hogy Zoe elment, az anyám elhagyott, senkim sem maradt. Ígéretem ellenére elveszítettem a fejem, magam sem tudtam, mi tévő legyek. Elhagyatottnak éreztem magam, mert nincs mellettem senki, aki ne sajnálatból pazarolná rám az idejét. Senki. Olyan régóta csak egyetlen kérdés motoszkált a fejemben: Vajon van élet a halál után, ahol megtalálom a saját boldogságom? A zsúfolt karácsonyi forgatag kellős közepén egyedül koslattam, hogy minél hamarabb hazaérjek. Mindenki mosolygott körülöttem, élvezte a téli szünet első napjait, én pedig láthatatlannak gondoltam magam. Megéri egyáltalán élni? Egyre nehezebben vettem a levegőt, ahogy boldog nevetések csendültek fel, egymás kezét fogó szerelmespárok bukkantak fel. Mindenki zavartalanul készült az év legszebb ünnepére, a karácsonyra. Amikor egymást megajándékozzák a szeretteik, éreztetik egymással, mennyire fontos is a másik. De én nem éreztem most ezt a hangulatot, sokkal inkább a magány hatalmasodott el rajtam. Mit ér az ünnep, ha nincs kivel töltened? Szomorúan néztem fel a hatalmas házra, mely ürességtől tátongott, kezeim a kilincsre tévedtek.

- Remy, várj meg! - kiabált egy hang, összevont szemöldökkel fordultam meg.

- Boldog Karácsonyt - nézett rám Owen, egy kis dobozt nyújtott felém. - Ma van szenteste, és nem tudtam várni - mosolygott rám, gyengéden fogta meg csuklómat, és emelte maga felé, majd egy lágy csókot nyomott rá. A kis dobozra tévedt tekintete, két keze közé fogta, és felnyitotta tetejét. Egy gyönyörű ezüstlánc volt benne, hajlított betűkkel kiírva: Espoir.

- Mindig van remény - búgta, tekintete nem engedte el enyémet, zöld szemei mélyen belém láttak, egy könnycsepp folyt végig arcomon.

- Nem fogadhatom el - dadogtam, képtelen voltam szóhoz jutni, a levegőm bennrekedt.

- Szeretném, ha viselnéd - somolygott rám, gödröcskéi megjelentek, mindenféle tiltakozás nélkül helyezte nyakamra. Megborzongtam, amint a hideg bőrömhöz ért, Owen mosolya viszont melegséget vitt testembe.

- É-én nem vettem neked semmit - motyogtam zavartan, tekintetem a földre tévedt.

- Nekem az is elég, ha téged látlak - suttogta, arcomat kissé felemelte, hosszú csókot nyomott homlokomra, halkan felsírtam. Ó, átkozott idő, miért pont most? Elhatározásom megingott, de nem adta fel, mindennél jobban akarta még ezek után is. A táskám mélyén lapult a nyugtató, mellyel mindörökre véget vethetek földi létemnek, fájdalmasan szorítottam magamhoz, amikor elhúzódott tőlem. Fél kézzel a kilincs után kaptam, lábaim gyengének tűntek megtartani súlyomat.

- B-bejössz? - kérdeztem halkan, ő pedig halványan bólintott.

- Mit fogsz csinálni az ünnepekkor? - kérdezte, bájcseveje összezavart.

- Um. Még nem tudom - rántottam vállat.

- És te?

- Dettó. Elmehetnénk valahova, ketten.

- Owen - sóhajtottam. - Nem akarom ezt. Nem akarom, hogy szánalomból velem légy, kérlek - suttogtam, tekintetem a velem szemben álló fiúra esett, mindketten mozdulatlanul álltunk.

- Ne gondold ezt, kérlek - suttogta, néhány lépéssel közelebb ért hozzám. - Megbántam mindent, de nem sajnálatból vagyok veled. Fontos vagy számomra, istenemre esküszöm.

- De nekem te nem - füllentettem szemrebbenés nélkül, nem akartam még jobban megnehezíteni a dolgokat.

- Fogalmam sincs, mi játszódik le benned, vagy hogy mit miért teszel, de ha arra célzol, hogy menjek el, tudd, hogy a válaszom nem - mondta kissé ingerülten, hangja a házban erélyes volt, pillanatok alatt váltam szótlanná, egyszerűen nem tudtam mit mondani. Néma maradtam.

Órákig ültünk a sötét házban, miközben az unalmas karácsonyi műsorokat adták a tv-ben, amire igazán nem is figyeltem, mindvégig az életemet pörgettem végig, elejétől egészen mostanáig. Minden olyan másképp is alakulhatott volna. Ha nincs Chase, vagy nincs az az átkozott betegség. Nem lép be a képbe Owen, pont most. Ha minden lassabban történik, és nem ilyen eszeveszett tempóban. Hogy fel tudjam dolgozni a dolgokat, azonban ez nem sikerült. Minden egyszerre szakadt a vállamra, semmi sem tudott rajtam segíteni. Az elhatározásom nem rendült meg, féltem, mégis ezt tartottam a legjobbnak. A halált. Önző módon, nem tudtam másra gondolni, csak szerettem volna minél előbb véget vetni. Nem érdekelt a külvilág, nem érdekelt a mellettem ülő fiú, akinek tekintete égette az arcom. Szemei megtalálták enyéimet, közelebb csúszott hozzám. Kezei derekamra tévedtek, kikapcsoltam minden érzéseimet, az utolsó pillanatokat éltem meg. Tudtam, mit akar, és tudtam, én miért csinálom, de a varázs elmúlt, amíg egymás szemébe néztünk. A vágy elhatalmasodott rajtunk, nem érdekelt semmi más. Ajkai vadul falták ajkaimat, csókját először ügyetlenül viszonoztam. Az ölébe húzott, halk nyögés szaladt ki száján, kezeim közé fogtam az arcát, majd mellkasán levezetve pólójáért nyúltam. A pillanatnak éltem, nem gondolkodtam, kikapcsoltam minden érzelmemet. A ruhák szakadatlanul, gyorsan kerültek le rólunk, szinte letéptük egymásról, a szenvedély elborította elménket, és noha nem álltam készen, eltereltem minden gondolatomat. Nem akartam, hogy könyörületes legyen, nem akartam semmit, csak érezni, hogy még élek, és amikor csípőjét előretolta, valami ilyesmit éreztem. Az élet utolsó leheletét.

***

Az óra kijelzőjére néztem, ami este nyolc órát mutatott, Owen halkan szuszogott mellettem, az események sorban pörögtek le szemeim előtt az elmúlt órákról. Halk sóhaj szökött ki ajkaimon, ahogy a gyönyörű fiúra néztem, aki mellettem feküdt az ágyamon, ahova fogalmam sincs, hogyan kerültünk. Kissé szétterült a fehér lepedőn, a takaró lecsúszott csípőjéig, izmos háta lassan emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzett. Olyan ártatlanul nézett ki, ahogy kezeivel a párnát ölelte, göndör haja elterült rajta, homlokából kisimítottam tincseit, hogy rálátást nyerhessek gyönyörű arcára. El sem tudtam hinni, hogy itt van, de mielőtt továbbvihettem volna gondolataimat, a telefon hangos csörgésére megakadályoztam. Összerezzentem a hirtelen jött zajra, Owen halkan felnyögött, jelezve nemtetszését. Szemei csukva maradtak, kezével kutatott a telefonja után, amit a polcon talált meg.

- Igen? - szólt bele félálmában, hangja a szokásosnál is rekedtebb volt. Felálltam mellőle, a szekrényemhez léptem, biztosítottam magam, hogy még mindig nem figyel, majd belebújtam egy régi, elnyűtt pólómba, hozzá pedig egy nadrágot kaptam magamra. A fürdőbe siettem, megmostam arcomat, a tükörképemmel néztem farkasszemet. A táskámra esett a pillantásom, hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam meg az üveget, képtelen voltam gondolkodni. Pár szemet a kezembe öntöttem, és lenyeltem, azonban nem volt elég. Remegtem, a hangulatom hirtelen változott tragikussá, egy ital volt a mosdókagylóra rátéve. Anyám régi, kedvenc itala. Meggondolatlanul ittam bele, nem gondoltam a következményekre, minél hamarabb túl akartam esni rajta. Komolyan ez vagyok én? A régi énem vajon büszke lenne rám, ha most látna?

- Most? Nem ér rá, anya? Oké, rendben. Tíz perc, és ott vagyok - sóhajtotta Owen, hangjából hallottam, hogy feszült, bár kissé elkábultam, még tisztán éreztem, amint idegesen teszi le a telefont. 

- Remy - kiáltotta, kezeimmel gyorsan eltüntettem az üveget, és a gyógyszert, számat egy kicsit kiöblítettem. Halk kopogás rázott ki gondolataimból, összerezzentem, majd kinyílt az ajtó, és nyúzott arcát pillantottam meg. - El kell most mennem, de visszajövök, oké? - elmosolyodott, azonban én nem tudtam viszonozni mosolyát. Összevonta a szemöldökét, és közelebb lépett hozzám.

- Mi a baj? - suttogta, kezei megfogták arcomat, képtelen voltam a szemébe nézni, hisz elgyengültem volna. - Bántottalak? Fájt? Megbántad?

- Ez nem fog menni, Owen. Túlságosan különbözünk. Neked nem én kellek, hanem egy hozzád illő lány. Haldoklom, Owen - mondtam határozottan, szavaim érzelemmentesen csengtek.

- Együtt túléljük, ígérem.

- Nem veszed komolyan - ráztam meg a fejem, muszáj volt megkapaszkodnom a polcok szélébe

- Csak engedd, hogy segítsek. Ne lökj el magadtól. Szükséged van rám. Sok mindent elszúrtam Remy. Kibaszott sok mindenben hibáztam, de mindig szerettelek. Szar dolgokat tettem, de jóvá akarom tenni. Egyszer a rohadt életbe hagy legyek melletted, veled. Segíteni akarok – mondta kétségbeesetten.

- Nem figyelsz rám, Owen. Nem. Nem kell a segítséged. Nem akarom, hogy szánalomból velem légy. Sajnálom, döntöttem. Nem leszek púp senki hátán. Sajnálom, de ez nekem nem fog menni, túl sok – motyogtam, egy kósza könnycsepp folyt végig arcomon, ahogy zöld szemeibe néztem.

- Csak ne búcsúzz el, kérlek. Vissza fogok jönni, emiatt ne aggódj. Megígérem - suttogta, arcomat kezei közé vette, ajkai súrolták enyéimet, mígnem gyengéden összeforrtak egy csókban.

- Menned kell. Várnak – hangom halk volt, már-már lemondóan ejtettem ki a szavakat, egy részem ragaszkodott ahhoz, hogy ne hagyjon itt, míg a másik felem azt mondta, jobb lesz így.

- Nem lesz semmi gond?

- Csak egy kicsit egyedül leszek. Rendben? Nem lesz semmi gond - hazudtam könyörtelenül aggódással teli íriszeibe, majd minél jobban eltávolodtam, ő annál inkább közeledett felém, végül becsuktam az ajtót. Sötét volt, és talán az utolsó estémet töltöttem el itt. Itt, ezen a semmit mondó világon, ahol minden csupa szenvedés, és nem éri meg élni, úgyis el fogsz bukni. Valaki azért születik, hogy éljen. Én azért, hogy felkészüljek meghalni.

***

A becsukott ajtóra meredtem, néztem, ahogy az utolsó ember is kilép az életemből. Szörnyen éreztem magam, a hangulatok váltották egymást, éreztem, ahogy a gyógyszer kezdi elnyerni hatását, de ez nem volt elég. A maradék nyugtatót a kezemben tartva a kanapéra ültem, felidéztem mindent, ami itt történt. Az első csókomat Chase-zel, majd egy hónappal később az első együttlétemet egy másik fiúval. Szörnyű ember vagyok - semmi más nem járt a fejemben, mint ez. Valaki más oldalán "kerestem vigaszt", nem érdemeltem meg az életet. Sok idő telhetett el, már képtelen voltam ránézni az órára, gyengének éreztem magam, izmaim elfáradtak, nem tudtam megmozdulni. A kanapén feküdtem, szemeim le akartak ragadni, erős fájdalmakat éreztem, de nem tettem semmit. Nem tudtam ordítani, nem volt hozzá erőm. Megérdemeltem mindent, ami velem történt. Látásom egyre homályosabb lett, szédültem, szorító fájdalmat éreztem, majd enyhe sikoly tört ki torkomon, képtelen voltam magamban tartani. Szemem előtt lepörgött az életem, az elejétől kezdve a végéig, forró könnyek szántották fel arcomat, zokogtam. Mindössze ennyi erőm volt, mielőtt lehunytam szemem, ám nehezen, de felnyitottam, amikor kisebb kopogás hallatszódott az ajtón. Próbáltam arra fordulni, de amint megmozdítottam fejem, ismét halk ordítás tört ki számon. A nyakláncomhoz nyúltam, kapaszkodtam belé, ám karjaim elernyedtek, és testem mellé estek.

- Mi a szar? Remy! A francba Remy . Nyisd ki ezt a rohadt ajtót. Szólalj meg! – ez volt az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt elsötétült minden, hiába küzdöttem az utolsó pillanatokban az életért. Egy ködös alak tartott felém, és amint megláttam boldog arcát, elmosolyodtam mielőtt kitört belőlem a zokogás, és gyengén omlottam nagymamám karjába. Vajon van élet a halál után? Biztosan.

Huszonnyolcadik Fejezet

Drága Olvasóim!:) Meghoztam a következő részt, az utolsó előttit. Nem tudom, mit is mondhatnék róla, lehet valakinek tetszeni fog, valakinek nem, mindenesetre remélem azért olvasható lett. Nem szeretném, ha kétségbeesnétek, elárulom előre is, hogy a sztorinak ***spoiler*** boldog vége lesz.. Nem ez a rész, és lehet, hogy nem is a következő, de talán az epilógusban minden kiderül. Jó olvasást!:)

ps: Köszönöm az előző fejezethez a pipákat, és a kommenteket Vacaknak, Cassie-nek:) Nagyon aranyosak vagytok:3

december 17. - vasárnap

Az élet egy hullámvasút, egyszer fent egyszer lent. Nem tudsz előre tervezni, az élet mindig közbeszól, amint úgy látod, ez a te pillanatod, ami örökké fog tartani. Nem, nincs olyan szó, hogy örökké. Sosem volt, és sosem lesz. A barátságok megszűnnek, a szerelem, hogyha mindent túl is él, a halállal szemben nem tud mit tenni. A szüleid egyszer elhagynak, vagy te hagyod el őket. Sosem lesz egy biztos pont az életedben, hisz ez szinte már nem is a tied. Csak a sors egyik játékszere vagy, akin jól szórakozhat, nem tudod megakadályozni, egyszerűen lehetetlen kiszámítani. Sosem volt, és soha nem is lesz vége, egy véget nem érő szenvedés az egész, mígnem kezedbe veszed az irányítást, és végzel önmagaddal. Mert ez az egyetlen kiút. De vajon megéri meghalni? Vajon ha megtörténik, hiányoznál valakinek? Vagy észre sem venné senki? Hisz nekem senkim sincsen, egymagam vagyok ebben a szörnyű valóságban. Az egyetlen ember, akinek szeretete élhetővé tette a napjaimat, éppen itt fekszik mellettem a kórházi ágyon, szuszogása betölti az egész szobát. Édesdeden alszik, mintha semmi probléma nem lenne, mégis a világ készül összedőlni. Napok óta az intenzív osztályon van, mindenki lélegzetvisszafojtva nézi, mindeközben tehetetlenül, hogy bármelyik pillanatban leállhat a szíve, hogyha addig nem történik egy csoda, és találnak egy számára donort. Napok teltek el. Jelentéktelen napok, talán a legnehezebbek, és semmi változás. Minden egyes pillanatot próbáltam vele tölteni, szemeim mindig rajta voltak. Féltem elaludni, féltem, hogyha megteszem, már nem lesz több időnk egymásra.

- Miért nem alszol? - dörmögte rekedt hangján, amitől kissé összerezzentem, váratlanul ért.

- Mióta vagy fent? - suttogtam, mintha bármelyik szavammal fájdalmat okozhatnék neki.

- Elég régóta, hogy tudjam, folyamatosan agyalsz valamin. Mi a baj hercegnő? - szorítása erősebb lett, ujjai ujjaimat kerestek, mígnem összefűzte azokat.

- Félek Chase - motyogtam, egy könnycsepp csordult végig arcomon. Pillanatokig várt szava fosztottan, nem tudta igazából mit is mondjon. - Én is félek, Remy. De meg fog történni, be fog következni, és én felkészültem rá. Ez ellen nem tudunk tenni.

- De én nem akarom.

- Nem mi döntjük el hercegnő. De bármi legyen, én vigyázok rád. Mindig. Ha már nem leszek, onnan fentről foglak figyelni, óvni foglak. Én leszek az őrangyalod, mégis félek itt hagyni téged. Félek, mert nem akarom, hogy őrültséget csinálj. Azt akarom, hogy boldog légy.

- Soha nem leszek boldog, Chase - törtem ki.

- De az leszel, hercegnő. Erősebb vagy, mint gondolnád - hangja elhalt, fejem búbjára egy csókot nyomott, még jobban hozzábújtam. Nem tudtam mit válaszolni, talán nem is akartam. Néma csendben ültünk a hajnali sötétségben. Lélegzetvételünk egyenletes volt, Chase mellkasra hajtva a fejem éreztem szívverését, ami biztosított róla, hogy még mindig velem van. A hitem elszállt porcikáimból, mindössze az a csekély remény maradt meg számomra, hogy túl fogjuk együtt vészelni ezt az egész helyzetet, de egy részem teljesen lemondott róla, mégis próbáltam nem erre gondolni. Nem mertünk megszólalni, mindkettőnk félt beszélni, mintha ezzel csak megtörhetnénk a pillanatot.

- Szeretlek - mormogta fáradtan, buja mosoly ült ajkain, lomhán húztam mosolyra én is ajkaimat. Szükségtelen volt kimondania, hisz tudtam, hogy is érez, viszont amikor rám került a sor a mindent elsöprő szó kimondásában, keserédes ízt éreztem számban.

- Én is szeretlek Chase - suttogtam, könnyeim patakokban kezdtek folyni. Miért kell az utolsó pillanatokban is a szemébe hazudnom?

- Ne sírj, kérlek. Tudom, hercegnő - szívem fájdalmasan sajgott, nem tudtam érzéseimnek parancsolni, túl hamar repültek a percek. Komolyan gondoltam, hiszen valóban teljes szívemből szerettem, de olyan másképp. Ő volt a mindenem, mégsem olyan értelemben. Túl bonyolult volt ez az egész, hogy meg tudjam magyarázni, magam sem tudtam, mégis hogyan tudnék belekezdeni.
- El kell mennem a mosdóba - mondta kissé tréfásan, utalva az őt ölelő kezeimre, amit próbált felemelni.
- O, bocsánat - pirultam el, kezeimet levettem hasáról, zavartan ültem fel a kórházi ágyban. - Azt hiszem, megyek egy kávét inni - motyogtam hajamba túrva.
- Koffeinfüggő - sóhajtott fel, arcomat kissé megemelte, lágy csókot lehelt ajkaimra, majd elengedett. Olyan furcsa érzés volt, amikor testünk összeért. Mintha nem lett volna betegség, nem egy kórházban lettünk volna, nem ilyen körülmények között, ám amikor kiléptem az ajtón, a valóság pofonvágott.Az üvegajtón keresztül láttam tükörképemet, a látvány elborzasztott. Napok elteltével arcom beesett, járomcsontom szembetűnő volt, meglátszott rajta, hogy napok óta egy falatot sem tudtam lenyelni. Sokat fogytam, éreztem, amint végtagjaim nehezen mozognak, mintha legalább egy évig ágyban lettem volna. Szemeim karikásak voltak, pupilláim kitágultak, hajam kócosan állt szanaszét a fejem tetején, bárkit elborzasztó látványként néztem ki. Nem tudtam megakadályozni sóhajomat, ami kitört belőlem, lomha léptekkel indultam az automata felé, kezeim rutinosan járták végig a már megszokott gombokat. Bedobtam az érméket, és pillanatokon belül már orrommal szimatolhattam a forró gőzt, mely egy kis életet lehelt belém. A forró pohárral a kezemben sétáltam vissza, a folyosón beérve az utolsó kortyokat is kiittam a pohár aljáról, melyet végül a szemetesbe dobtam. Egy mély, rekedt, angyali hangot hallottam meg a távolból, melyet egymillió ember közül is felismertem volna. Kezemet a falhoz szorítottam, nem fordultam be a másik folyosóra, mely hozzá vezetett volna, sokkal inkább hallgattam hangos beszédüket, mely kisebb vitává fajult. Mégis mit keres itt Owen? - kérdeztem magamtól, szemöldökeimet ösztönösen ráncoltam össze.
- Mit keresel itt, mit akarsz még? Nem ártottal még neki eleget?
- Ő hívott ide, Zoe. Meg kell értened. Muszáj volt beszélnünk.
- Mégis miről?
- Róla. Remyről - sóhajtotta.
- Nem hiszem el, hogy megint ő kerül szóba! A bátyám haldoklik, Owen. És ti még mindig vele vagytok elfoglalva? Elegem van Owen, hogy folyamatosan ő van a középpontban. Napok óta minden idejét vele tölti, egy perce sem marad a szüleinkre, rám. Csak vele van. Erre most jössz te, és ismét róla szól minden, miközben a halálos ítéletére vár Chase. Meguntam, Owen - kiabált Zoe egyre hangosabban, minden egyes szóval közelebb merészkedtem hozzájuk.
Elveimet feladtam, gyors döntést kellett hoznom. Tudtam, hogy rólam beszél, szavaival a szívem mélyére hatolt, lefagyva álltam meg tőlük pár méterre. Mindketten felém kapták tekintetüket, kettőjükön átvágva a kijárat fele igyekeztem. Semmi mást nem akartam, minthogy vége legyen. Vége mindennek. Vége az életemnek, vége a kínszenvedésnek. Csak teher voltam mindenki számára, egyfajta akadály. Lépteim gyorsultak, míg végül azt nem vettem észre, hogy szaladok. Futok, magam sem tudom merre, utam céltalan volt, legszívesebben ordítottam volna, de mivel a kórház parkjában voltam, nem tudtam megtenni. A levegő bent rekedt, amikor hirtelen valaki csuklómra kulcsolta ujjait ezzel megállítva engem, a lendülettől visszacsapódtam, beleütköztem egy széles mellkasba.
- Engedj el - ütöttem meg, hangom hisztérikus lett, pánik lett úrra rajtam, kezeim remegtek, a hideg levegő hirtelen csapott le rám, reszkettem.
- Nem gondolta komolyan, Remy. Csillapodj - nyugtatott, hangja lágyan csengő volt, szavai jelentőségteljesek voltak. Szemei ragyogtak, szája enyhén szétnyílt.
- Miért? - suttogtam, arca közel volt az enyémhez.
- Írtam neked, Remy. Annyiszor kerestelek. Féltelek, nem akarlak elveszíteni.
- Miért most? Miért pont akkor, amikor Chase itt van? Miért itt? - nem tudtam érzéseimnek parancsolni, szipogásom hallható volt, míg válaszára vártam.
- Fogalmam sincs - közelebb lépett hozzám, ölelésébe vont, azonban én nem tudtam ott maradni, ott volt a bűntudat. Chase.
- Nem lehet - hajtottam le a fejem. - Vissza kell mennem. Látnom kell. É-én szeretem, Owen.
- Tudom - válasza megdöbbentett, aprót biccentett, kezeit a zsebébe dugta, kissé elmosolyodott, mégis követett engem. Nem érdekelt semmi, nem érdekelt Zoe, és az előbbi mondata. Az elveimet követtem, amik mindenáron Chase mellett akartak lenni, és nem törődni senkivel.

A szobához érve azonban éreztem, hogy valami szörnyűség történt. Lábaimat gyorsan szedtem egymás után, az üvegbe kapaszkodtam, amikor azon keresztül megláttam az orvosokat az ágy körül. Zoe zokogott, egyszerűen nem tudták kiküldeni onnan, szülei mellett állt, teljesen lefagytam. Ki akartam nyitni a kilincset, de nem ment, mintha belülről bezártak volna. Ütöttem az ablaküveget, mindenáron be akartam jutni, pánik lett úrra rajtam. Ordítottam, kiabáltam, mit sem segített, amikor rájöttem a helyzet súlyosságára.
- Engedjenek be - zokogtam, kezeimmel ismét ráütöttem az ablaküvegre, de mielőtt még egy csapást mérhettem volna rá, lefogták csuklóimat.
Az ajtó kinyílt, egy fiatal asszisztens engedett be pár perccel később a terembe, ami némasággal telt meg. Zoe könnyei nagy cseppekben gördültek le arcáról, a szülei összeborulva próbáltak erősek maradni, sírásukat mégsem tudták megállítani. Ürességet ereztem, ahogy végignéztem a szobán, felzokogtam, amint az élettelen testre meredtem, ahol Chase feküdt.
- Sajnálom - tette a vállamra a kezét a főorvos, együttérzően hagyta el a szobát, miközben munkatársai a csöveket szedték szét. Teljesen elvesztettem az eszem, nem akartam elhinni mi történik éppen. Csapkodtam, sírtam, míg végül Chase ágyához futottam. Hideg kezét az arcomhoz emeltem, kényszerítettem, hogy simítson még egyszer, legalább utoljára végig az arcomon, ejtse ki ajkain a szavakat, amelyekkel a világot megváltotta számomra. Hogy csókoljon meg, súgja a fülembe azt, hogy szeret. Csak térjen vissza minden a régibe. Legyen Owen távolságtartó, cserébe Chase térjen vissza. Legyen szörnyű életem, az övéért cserébe. Nem tudtam elfojtani érzelmeimet, minden egyszerre csapott le rám, amikor a kis polcra néztem az ágya mellett, amin egy fecni állt, az ő írásával: "Szeretlek, Hercegnő". Kezeim közé szorítottam, megráztam testét, nem tudtam egyszerűen elhinni. Összeroppantam, az idegeimnek nem tudtam parancsolni, teljesen összeomlottam. Megrántottak kezeimet, nem tudtam nyugton maradni, ahogy elvittek a fiú mellől, akit szerettem, egyre inkább küzdöttem, hogy visszarohanjak hozzá, míg végül egy tűt éreztem karomba fúródni, testem azonnal ellazult, láttam, amint elhomályosodnak körülöttem az emberek, az utolsó, amit észrevettem, a gyönyörűen zöld szemek, majd a világ megszűnt számomra létezni. Meghalt, és ezzel az élettől megkaptam végső kegyelemdöfésemet.
A halál gondolatával azonnal megismerkedtem, számomra nem volt kiért élnem, nem tartotta bennem semmi a lelket, nem volt értelme az életemnek. Mindennél jobban meg akartam halni, hogy a túlvilágon megtalálhassam a saját boldogságom.

Huszonhetedik Fejezet

Sziasztok Drága Olvasóim!:) Meghoztam a következő részt, és ismét, mint azt már említettem, hamarosan vége a történetnek. Nem fogok sokat rizsázni, nem tudok róla véleményt mondani, fogalmam sincs igazából milyen lett. Következő részt nem tudom, mikor fogom tudni hozni, de igyekszem vele!:) Remélem tetszeni fog, jó olvasást!:)

p: köszönöm az előző fejezethez a pipákat, a +1 feliratkozót, és Amynek, anonymusnak, és Dreamgirl-nek a kommentet. Nagyon aranyosak vagytok!:'3

december 12. - kedd

Az életed magad irányítod, de mi van akkor, ha terveidet keresztülhúzza a sors? Szörnyű, álmatlan éjszakám volt. A gondolataim cikáztak, egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, minél hamarabb azt akartam, hogy nappal legyen. Sokáig reménykedtem, hogy ez az egész csak egy rossz vicc, és mire felkelek, Chase karjai közt találhatom magam. Hogy szeretettel megtelt szemeibe nézhessek, és egy mosollyal nyugtassa meg fáradt lelkemet. Hogy az egész tegnapot csak álmodtam, sőt az egész életemet. Owen gondoskodását, Chase balesetét, és mindent, de amint kinyitottam szemeimet, szembesülnöm kellett a zord valósággal. A hideg végigfutkosott bőrömön, összerezzentem, kezeimet a takaró alá dugtam. A hó szakadatlanul hullott a maga pompájában, az utakat még sötétség borította, mindössze a lámpák fénye nyújtott valamiféle melegséget. Vihar tombolt odakint, igazi ítéletidő rázta fel az embereket. Rettegtem, egyszerűen nem tudtam reszkető végtagjaimat megnyugtatni. A szél csapkodta az ágakat, az árnyék, ami a szobába vetődött rémisztő volt. Egy ütemet kihagyott a szívem, amikor egy erősebb széllökés az ablak üvegének csapódott, kipattanva az ágyból azonnal köntösömért nyúltam. Az idő hajnali hat órát mutatott, éreztem magamon a fáradtságot, amit a kevés alvás okozott, mégis muszáj volt kikelnem az ágyból, szükségem volt egy kis megnyugvásra, ezért egy pohár kakaóért indultam. Reméltem elűzi félelmemet, ám a tudat akkor is ott motoszkált bennem, hogy Chase kórházban van. Nem akartam folyamatosan ismételgetni azt a mondatot, ami miatt összedőlt bennem a világ, el akartam kergetni minden rossz érzést. Magam alatt voltam, de a fáradtság nagyobb úrrá lett magamon, nem tudtam a szörnyű érzésekre gondolni, mégis az idő tökéletesen jellemezte lelki állapotom. Én is tomboltam, nem akartam elhinni, hogy ez történik velem, szerettem volna erős maradni, de nem mindig ment. A padló megnyikorgott súlyom alatt, az ajtó nyögve nyílt ki, elém tárva ezzel az éjsötét konyhát. A kapcsoló után nyúltam, szívem hevesen vert, utáltam a sötétséget. A fogaim összekoccantak, sebtében vágtam át a konyhát, hogy bezárjam a nyitva hagyott ablakot. Úgy éreztem magam, mintha csak az Északi-sarkon lettem volna, sosem tapasztaltam még ilyen időt Angliában. A szél halk susogását hallgattam, amíg vártam a mikró pityegését, amivel jelezte, felmelegedett a tej. Mezítláb járkáltam a hideg kőpadlón, lábaim átfagytak, mégsem érdekelt, ha felfázom. Leemeltem a legfelső polcról az édes port, később nagy sóhajjal ültem le a pulthoz. A finom gőz felébresztette érzékeimet, kicsiny kortyot ittam a bögréből. Szemeimet lehunytam, kiélveztem minden cseppjét, ami megmelengette lehűlt testemet. Pár percig a néma csendbe burkolózott szobát kémleltem, hallottam egyenletes légzésemet. Szívem hevesen kezdett el verni, amikor egy lapot fedeztem fel az asztalra téve, összevont szemöldökkel meredtem rá, nem értettem, miért áll nagy betűkkel rajta a nevem. Letettem a csészémet, és két kezem közé vettem az írást, amit azonnal felismertem. Az anyámé volt. Pulzusom felszökött, érdeklődve kezdtem neki, nem tudtam, mégis mit jelentsen ez, belevetetettem magam a sorok közé.

"Sajnálom Remy!

Sajnálok mindent, amit veled tettem. Hogy bántottalak a szavaimmal, hogy próbáltalak megváltoztatni. Szörnyű anya vagyok, ezt belátom, de benned felismertem a legnagyobb hibát: saját magam. Ugyanilyen voltam, mint te, és saját bőrömön tapasztalhattam az élet nehézségeit, amitől mindig óvni próbáltalak, de minden fordítva sült el. Azt akartam, hogy boldog légy, hisz tudtam, mennyire megviselt jó pár dolog, de sohasem jött össze, talán többet ártottam, mint segítettem. Sokáig gondolkoztam, mit tegyek. Tudod jól, nem vagyok a szavak embere, de kötelességemnek éreztem legalább egy búcsúlevelet hagyni. Igen, jól látod, ez egy búcsúlevél. Elbúcsúzom, mert nem tudok megküzdeni a problémáinkkal, és mert ezt kérted. Bár régóta fontolgatom ezt a lépést, éjszaka rájöttem, hogy mindenkinek így lesz a legjobb, főként neked. Európában próbálok szerencsét, Franciaországba költözöm, ahova mindig is vágytam. Noha tudom, nem voltunk jó viszonyban sosem, mégis nehéz a búcsú, mert az életemnél is jobban szerettelek téged, de ezt sajnos nem tudtam éreztetni. Sajnálom, hogy ilyen körülmények alatt kell megtudnod, de tiszta szívből szerettelek attól a pillanattól kezdve, ahogy belenéztem gyönyörűen kéklő szemeidbe. Viszont még gyerek voltam én is, nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet, anyaságból teljesen megbuktam. Nem az én időm volt, és nem is a tied ezek a pillanatok, de tudom, hogy erős vagy, és túl fogsz lépni rajta. A nevedre írattam mindent, amit csak lehetett, hogy egyedül tudd élni az életed, amit mindig is akartál. Remélem egyszer eljön a mi időnk, amikor már csak nevethetünk a sok rossz dolgon, melyek most értek minket. A sors nem akarta, hogy együtt legyünk, de szívből szeretném, ha egy kis idő után ismét láthatnálak. Át kell gondolnunk mindkettőnknek, mi is az élet, mit is jelentünk egymásnak, mit is jelentünk a világnak, ehhez pedig időre van szükségünk. Most elmegyek, de hiszem, hogy egyszer újra találkozunk. Szeretlek!  Anya "

Teljesen lefagytam, kétszer olvastam újra e rövid kis levelet. Ezt nem hiszem el - suttogtam magamnak. Nem, nem, és nem - hangom egyre hangosabb lett, hisztérikusan rohantam anyám szobája elé, ahol nagy lendülettel nyitottam ki az ajtaját, de mindössze csak a bevetett ágyát találtam. Szívem meghasadt, minden zegzugot átkutattam, végül a nappali közepén rogytam le a földre.

- Anya! - ordítottam, tekintetem ismét a kezemben lévő papírra tévedt, válasz nem érkezett kitörésemre. Nem teheti ezt - minden veszekedésünk eszembe jutott, bűnösnek éreztem magam, ahogy az emlékek ellepték elmémet. Bármikor, bármit mondtam, csak hirtelen felindulás volt, komolytalan szavakat vágtunk mindig egymás fejéhez. Szerettem őt, és jól tudtam, hogy ő is engem a maga módján, de nem hittem el, hogy elhagyott. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Szükségem van rád - motyogtam, könnyeim utat törtek maguknak, minden pillanatot megbántam, amit ellene vétettem. Mért hagynak el az emberek? Miért maradok egyedül ezen az elcseszett világon? Nem akartam mást, mint hogy valaki felröhögjön, és közölje, ez mindössze csak egy vicc, de senki sem tette. Véget nem érő szenvedésem elhatalmasodott rajtam, éreztem, ahogy még egy darabot szakítanak ki belőlem. Tomboltam, a fájdalom belülről teljesen kettémart. Kisírt szemeimet égették a forró könnyek, nem tudtam egyszerűen megmozdulni, összekulcsolt kezeimmel szorítottam térdeimet, mintha csak abba kapaszkodnék. Kikapcsolt számomra a világ, képtelen voltam felfogni ami velem történik, túl sok volt az elmúlt időszak, sorban játszódtak le az események a szemem előtt. Nem figyeltem a külvilágra, a csengő egyenetlen sípolása, majd az ajtó kinyitása sem tudott kiszakítani bezárkózottságomból. 
- Remy - suttogta egy lágy, női hang. Könnyáztatta szemeimet ráemeltem az előttem álló lányra, aki enyhén megrázta vállaimat.  Arca fáradt volt, szemei alatt karikák "ékeskedtek", ő is ugyanolyan pocsékul volt, mint én.
- Zoe - nyögtem ki, karjaimat szorosan nyaka köré fontam, szükségem volt egy ölelésre. Halk sóhaj szökött ki ajkain, mígnem visszaölelt, szipogását hallottam, ahogyan arcát vállamba fúrta. Nem kellettek szavak, megértettük egymást. Mindketten egy szörnyű éjszakát tudhattunk magunk mögött, ugyanazt éreztük, ugyanolyan igazságtalannak találtuk a sorsot. Halkan sírtunk egymás vállán, nem tudom, mennyi ideig ülhettünk ott szótlanul.
- A szüleim megérkeztek. A kórházban vannak. Azt mondták, menjek haza, de egyszerűen muszáj volt, hogy beszéljek veled - suttogta szinte némán, a szívem meghasadt, ahogyan rám nézett. A levelet kezeim szorításából a zsebembe dugta, nem akartam a saját problémáimmal is zaklatni, tudtam mennyire nehéz is neki. Éreztem. - Öltözz fel, menjünk együtt vissza. Nemrég telefonáltak, Chase látni akar - ejtette ki fájdalmasan a szavakat, mire zokogás tört fel belőlem. - Erősnek kell lenned. Erősnek kell lennünk - tagolta halkan, bármennyire nehéz volt, igaza van. Nem szabad még fájdalmasabbá tenni ezt az egészet. 

***

Csak ültünk csendesen, vártam, amíg Chase újra felébred, a gyógyszerek teljesen kiütötték, amit fájdalmai ellen adtak számára. Egyenletes légzése nyugodtságot teremtett a szobában, mégis mindenki ugyanolyan feszengve ült a teremben. Az ujjaimat tördeltem, a telefonom rezgése sem tudott kizökkenteni, minél erőteljesebben próbáltam feltörő sírásaimat elfojtani. Mr és Mrs Crawford kedvesen rám mosolyogtak, szemükben azonban láttam a bánatot, legszívesebben ők is összeomlottak volna, de mindenki erős akart maradni. Egyedül Zoe pityergett a sarokban, sehogy sem tudta szemeit levenni bátyjáról, akit mindennél jobban szeretett. A lepedő sistergő hangot adott ki, amikor Chase karja megmozdult.

- Remy - nyöszörögte, tekintetemet azonnal rá kaptam, a Crawford család bólintott, és elhagyták a kórtermet.

- Itt vagyok - suttogtam. Kezeimmel megfogtam ujjait, lágy csókot nyomtam rá, azonban ő csak kisfiúsan elmosolyodott, gyönyörű kék szemeit kinyitotta. Íriszei tükrözték fáradtságát, mozdulatai lomhák voltak. A különböző infúziók nem engedték nagy mozdulatokat tenni, mégis értettem, mit szeretne tenni. Lassan hajoltam fölé, ajkaink súrolták egymást, mígnem egy csókban értek össze. Átölelt, az ágyára feküdtem, fejemet szívére tettem, szívverése számomra a megnyugvást jelentette. Percekig csak némán feküdtünk, nem tudtunk mit mondani. Ne tudtam betelni csókjával, ölelésével, gyönyörűen csillogó szemeivel, és a gondolat, hogy hamarosan ennek a varázsnak vége, letaszított a mélybe.

- Tudom, mire gondolsz Hercegnő, de ne félj. Nem lesz semmi baj. Egy idő után el fogsz felejteni, olyan, mintha nem is lettem volna. Nem akarom látni, hogy szomorú vagy miattam. Nem akarom, hogy árts magadnak. Én felkészültem a halálra, azt akarom, hogy elengedj, és meggyőződjek róla, hogy jól leszel - suttogta, egy kósza könnycsepp hagyta el a szemeimet, majd egyre több.

- Soha nem leszek jól, Chase. Soha - mormoltam mellkasára, hagytam, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Zokogtam, legszívesebben ordítottam volna, minél inkább elvesztettem a fejem, annál inkább szorított magához, éreztetve velem, hogy itt van. Mindig is itt lesz nekem.

Huszonhatodik Fejezet

Drága olvasóim!:) Nem fogok kisregényt írni, ugyanis ház beadandót kell írnom Antigoné jellemzéséről, szóval ezt egy mai lyukasóra alatt, és hétvégén próbáltam összedobni. Legalább kétszer olyan hosszú lett, mint az eddigiek, és remélem elnyeri tetszéseteket. Nem tudom, milyen lett, döntsétek el ti! Jó olvasást, kitartást a sulihoz! eszti.xx

ps.: köszönöm a 24 rendszeres olvasót, az előző fejezethez a pipákat, és a kommenteket: Cassie-nek, Szandinak, és 5 "anonymus" olvasómnak (akiktől esetleg majd egy keresztnevet kérhetnék?:) ). Fantasztikusak vagytok, jól esett olvasni a véleményeteket. Következő részt nem tudom mikor fogom tudni hozni, de egy kicsit belehúztam, és már elkezdtem írni, viszont hétvégére nem ígérem, ugyanis jövőhéten, és úgy egész szünet előtt húzós heteim lesznek. Előre is köszönöm a türelmeteket!:)

december 11. - hétfő

- Hol az istenbe voltál, Remy? A tanár beírta igazolatlan órának. Van fogalmad róla, ez mit jelent? - kezdte szokásos kioktatását, amihez semmi kedvem nem volt.

- Zoe, nem érdekel - mondtam kissé túlreagálva. Dühös voltam, de nem rá, ő mindössze rosszkor volt rossz helyen, így rajta töltöttem ki.

- Oké. Jézusom, csak mondtam. Mi a fene bajod van? - suttogta erélyesen, majd teljesen magamra hagyva elindult a következő óránkra. Némán követtem léteink útját, amely a matektermünk felé vezetett. Egyikünk sem szólt, mindketten szótlanul pakoltuk ki cuccainkat, mindössze az osztály zajongott körülöttünk, a köztünk fennálló csend viszont kellemetlen volt. Hangosan sóhajtottam fel, számat szólásra nyitottam, ám azonban a hangok bennrekedtek, amint megszólalt a fülsiketítő csengőszó. Jókedv lett úrra a termen, amikor mindenki elfoglalta helyét, mégis hiányérzetem volt. Alaposan néztem magam mögé, amikor kinyílt az ajtó, én pedig ijedtemben azonnal affelé néztem, ahol a tanárunk nagy mosollyal az arcán fogadott bennünket, mi pedig megdöbbentünk vidámságán. A geometria általában sosem tartozott a szeretett tantárgyaink közé, zsémbes tanárunk pedig folyamatosan megkeserítette életünket, bárhogyan próbáltunk kedvében járni, egyszerűen nem ment. Sosem nevetett vicceinken, nem beszélt élete történeteiről, egy-egy eszébe jutott emlékről, mint a legtöbb tanár. Csak az anyagot diktálta, és monoton hangon beszélte végig az órát, ami számunkra felért egy kínszenvedéssel, könyörtelen számonkéréséről nem is beszélve. Összevont szemöldökkel bámultunk rá, ahogy szinte csillognak szemei az örömtől, miután pedig Owen belépett az ajtón vigyorogva, mindenki furcsán nézett rájuk.

- Mr Green, várjon! Meg alá kell írnia néhány papírt! - szólt utána tanárunk, amikor elindult volna a helyére. Szemrebbenés nélkül, mosollyal az arcán vett száznyolcvan fokos fordulatot, majd visszasétált a tanári asztalhoz.
- Egyszerűen briliáns. Szebbé tette a napomat, Mr Green! - kiáltott fel boldogan, nekünk pedig azonnal leesett a tantusz, amint tanárunk beavatott a kulcskérdésbe. Előrehozott érettségi, száz százalékos írásbeli, szóbeli, kitűnő bizonyítványok, az iskola büszkesége - ám ezek a szavak mind elillantak amellett, amit akkor éreztem, amikor tekintetével megtalálta az enyémet. Mosolyából kissé visszább vett, mégis elbűvölően nézett rám. Szempillái megrebegtek, ahogy visszafordult a matektanár felé, aki büszkeséggel mesélt Owen jövőjéről, mintha csak a saját fia sorsáról lenne szó. Talán kicsit túl feltűnően néztem, mégsem tudtam levenni a figyelmem gyönyörű alakjáról. Az összes reggeli sérelmem elmúlt, ahogy megláttam őt. A fiút, aki angyali külsővel rendelkezett, és oly nagy melegség áradt belőle, amikor mosolyával elkápráztatta az embereket. Semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy megérintsem bőrét, halljam újra felcsendülő nevetését. Gondolatok százai bukkantak fel elmémben, a világ megszűnt körülöttem, és ismét csak őt láttam. Őt, aki annyira tökéletes volt a szememben, minden hibája ellenére is, néhai viselkedését elfeledve. Percekig csak bámultam őt, elvesztem látványában, úgy éreztem magam, mint egy béna szerelmes filmben, ahol a lány folyamatosan bámulja az álmát. Az elérhetetlen álmát, hiszen Owen számomra csak az volt. Aztán beugrott Chase mosolygó arca, tekintetemet azonnal leszegtem a padra, kisebb bűntudatot éreztem miatta, hogy miközben másért esedezem, vele vagyok együtt. Másba vagyok szerelmes, de Chase olyan más, mégis mintha kihasználnám. A csodálatos fiút, aki nem ilyen lányt érdemel, mint én. Ő egy olyan személyt érdemel, aki tökéletes hozzá, és feltétel nélkül szereti. Én sosem fogom tudni megadni neki azt, ami járna neki, ő mégis mellettem van, noha ezt jól tudja, nem fogom tudni úgy szeretni. Több, mint három hét alatt a kapcsolatunk olyan fordulatot vett, amit lehetetlen elmagyarázni. Ő lett az én legjobb barátom, aki folyamatosan mellettem állt, segített nekem, és mindössze a jelenlétével boldogabbá tett. Olyan harmóniát hozott az életembe, amit nagyon régen éreztem. Vele minden olyan más volt, nem egy erőltetett kapcsolatot, ami csak a látszatra volt jó, hanem szükségünk volt mindkettőnknek, hogy törődjön valaki velünk. Szükségünk volt egymásra, és ő szinte olyan volt számomra, mint egy testvér. Mintha ő lett volna az én bátyám, amire mindig is vágytam. Nem tudom, meddig lehettem gondolataimba zárva, mígnem arra lettem figyelmes, hogy halk kopogás rázza fel az osztályt beszélgetéseikből.
- Szabad! - szólt erélyesen tanárunk, és kissé dühös volt, amiért megzavarták legfontosabb óráján.
- Jó napot, Mr Richards. Zoe Crawford-ot szeretném kikérni - mondta félénken, mire a tanár bólintott jelezve, hogy elmehet. Bágyadt mosollyal fordult Zoe felé, aki a padból feltápászkodva összepakolta holmiját, és az ajtó felé igyekezett. A titkárnő nyugtalan érzést keltett, és tudtam, hogy valami nincsen rendben, ahogy sajnálkozva nézett végig a termet elhagyó lányon. Percekig a becsukott ajtót néztem, és valamiért vártam, hogy visszajöjjön, ám amikor halk zokogást hallottam kintről, teljesen lefagytam, állításom pedig bebizonyosodott, valami szörnyűség történhetett.
- Mrs Armstrong. Kérem oldja meg az egyenletet - szólított fel tanárunk, amire felkaptam tekintetemet. Az elmúlt pár percben teljesen kikapcsoltam, rettegve hallgattam a folyosóról beszűrődő hangokat, majd cipősarkak kopogását, amint elhagyják a kihalt helyiséget. Mindenki furcsán nézett az ajtóra, mintha mindenki azt várná, hogy kinyíljon, és kiderüljön, mi a fene van, de ez nem történt meg.
- Mrs! Nem érünk rá egész nap - dobolt idegesen Mr Richards, én pedig a tekintélyt követelő hangjára feltápászkodtam a padból. Próbáltam minden kizárni gondolataimból, és a táblán felírt egyenletre koncentrálni, de egyszerűen nem ment. Ahogy végignéztem a másodfokú egyenleten, hossza szinte végtelenig nyúlt -legalábbis számomra-, és jelenleg azt sem tudtam, hogyan kezdjek neki. Túl sok minden kavargott a fejemben, túlságosan összezavarodtam. Percekig szenvedtem a táblánál mozdulatlanul, mindössze a krétáért nyúltam, de teljesen felesleges volt, hiszen nem tudtam semmiképpen sem hozzákezdeni.
- Üljön le! - mondta idegesen, orrnyergét lassan elkezdte masszírozni, valamiféle megnyugvást várva ettől, én pedig kisebbre húztam össze magam, ahogy helyet foglaltam.
- Nem is tudom mit képzelnek magukról! Mindegyikőjüket egytől egyig meg fogom buktatni! - kiabált percekig, amit a szó szerint életmentő csengő szakított félbe. Idegesen kapta fel a naplót, sebtében rohant ki a teremből, utána közvetlenül pedig én mentem ki, és a szekrényemhez siettem, nem törődve a gúnyos megjegyzésekkel, amikkel illettek. Előkaptam a telefonomat, és azonnal tárcsáztam Zoe számát, akinek hangja a vonal túlsó végén bizonytalanul csendült fel.
- Zoe hol vagy? Mi történt? - kérdeztem rá rögtön, testemmel a szekrényem felé fordultam, ahogy meghallottam sírását, homlokomat a hideg vasnak döntöttem, ezzel lehűtve felforrósodott testemet.
 - Remy - suttogta a vonal túlsó végén.

- Mi történt, Zoe? - ismételtem meg kérdésem halkan.

- Cha -chase - hangja elhalt, éreztem ahogy a szívem összeszorul a név hallatán.

- Nyögd már ki - rivalltam rá nyersen.

- A St Louis kórházban van, Remy. El fogom veszíteni - zokogott fel még jobban, és ez volt az utolsó dolog, amit hallottam. Lábaim gyengének bizonyultak megtartani súlyomat, lassan ereszkedtem le a szekrény mentén a földre, a körülöttem lévő emberek furcsán néztek rám, miközben én halkan felsírtam, de egy pillantás után elmentek a közelemből.

- Remy, szólalj meg! - suttogta egy rekedt, mély hang, könnyáztatta szemeimmel az alakra néztem, aki állam alá nyúlt. - Nézz rám! Jól vagy? Mi történt? - tette fel kérdéseit túl gyorsan, a szívem pedig megszakadt, zokogni kezdtem. El fogom veszíteni - Zoe hangja járt a fejemben, Owen aggodalommal teli tekintete egyre jobban elhomályosodott.

- Szólalj meg - nyögött fel idegesen, mégis lassan tagolva a szavakat. a folyosó elhalkult, ahogyan megszólalt a csengő, a diákok szétszéledtek a termekben.

- Meg fog halni - böktem ki az egyetlen értelmes mondatot, és a legszörnyűbbet, ami folyamatosan gondolataimban járkált.

- Ki? - suttogta, hideg kezeimet kezei közé vette.

- Chase - ejtettem ki lassan a szavakat, forró leheletét arcomon éreztem, ahogy halkan sóhajtott.

- Hol van most? - kérdezte.

- St Louis kórház - az agyam kikapcsolt, ahogy magához ölelve felhúzott, és átfogta derekamat. Valószínűleg ha nem ilyen helyzetben, nem így, és nem most tette volna, a legboldogabb embernek éreztem volna magam, ám amikor felfogtam tetteinek súlyát, meghátráltam tőle.

- Hová mész?- motyogtam.

- Elviszlek - jelentette ki egyszerűen, tiltakozni nem maradt erőm, csak hagytam, hogy magával vigyen. A pillanatok elrepültek, egyetlen dolog ami körül forogtak gondolataim, hogy látnom kell. Nem emlékszem hogyan, mikor, és főként hogyan érkeztem meg, de mire észbe kaptam, a következő pillanatban már az üvegablak előtt álltam, ahonnan néztem Chase nyugodt testét, mellette Zoe zokogó alakját. Kezeim öntudatlanul tévedtek a kilincsre, halkan, kisírt szemekkel nyitottam be a kórterembe.

- Remy - pattant fel Zoe, Chase kezeit elengedve hozzám rohant, majd szorosan átölelt. kapaszkodott belém, ahogyan én belé.

- Az orvosok azt mondták, napjai vannak hátra. Meg fog halni, Remy - nézett rám, szemeim elkerekedtek.

- Mégis mi történt?

- A szíve. Szívrohama volt. Az orvosok újraélesztették, de túl gyenge a szívverése. Napjai vannak hátra - ismételte meg suttogva, mintha még nem fogta volna fel a szavak jelentését. Napjai vannak hátra.

***

Csendes voltam, egyszerűen nem tudtam felfogni a szavak jelentőségét, amik órákkal ezelőtt kiderültek. Nem tudtam gondolkodni, teljesen üresnek éreztem magam, szemeimből megállíthatatlanul folytak le a könnyek, csak bámultam ki a fejemből. Az agyam kikapcsolt, nem mozdultam, valósággal megfagytam, az egyetlen dolog, ami visszarántott a valóságba Chase nyugodt teste mellett az orvos volt. Zoe régen álomba sírta magát, miután felhívta szüleit, én pedig csak előre néztem. Nem beszéltem, nem tettem semmit.

- Hölgyem, kérem menjen haza. Nem tesz jót a betegnek, ha itt vannak. A kisasszony megvárja a szüleit, de maga menjen haza pihenni - tette a vállamra a kezét. - Sajnálom, de nem lesz jobb az állapota, ha itt marad.  Altatás alatt van, egy ideig még biztosan nem fog felébredni. Talán holnap reggel. Addig magának is szüksége van a pihenésre - mondta, majd bágyadtan rám mosolygott. - Egy fiatalember várja magát - mutatott mögénk. Bólintva álltam fel, jelezve, megértettem amit mondott, és semmi keresnivalóm tovább itt. Próbáltam halk lenni, és nem felébreszteni Zoe-t, de az ajtó akaratlanul is megnyikordult, ahogyan kinyitottam, amire még ha nem is Zoe, de Owen felkapta tekintetét. Fáradtan mosolyodott el, tekintetét végig rajtam tartotta, és mintha sejtette volna, mire van szükségem, azonnal karjaiba zárt.

- Annyira sajnálom. Reggel elmegyek érted, és behozlak, oké? - tolt el egy kicsit magától, hangját éppen hogy meghallottam a csendben. Rekedt volt, halk, és olyan bizonytalan. Némán bólintottam, hangok nem jöttek ki torkomon, élőhalottként sétáltam ki a kórházból, érzelemmentesen végignézve az itt éjszakázó betegek hozzátartozói. Lépteim hangja csengett az üres folyosón, teljesen szétestem legbelül, mégsem éreztem semmit. Mintha eltűnt volna az összes érzelmem mindössze pár óra alatt.

- Köszönöm - dadogtam az ajtónk előtt.

- Semmiség - suttogta, lehelete a fagyos levegőben meglátszódott. A leszálló éj borúságot hozott, a fekete felhők nem csaptak be minket, szakadatlanul esett a hó az egész környéken,a téli időszakhoz hűen. Owen intett egyet, és autójával elhajtott előlünk, én pedig gondolataimba zárkózva nyitottam ki az ajtónkat, lehajtott fejjel húztam le a csizmámat. Egyszerűen nem tudtam felfogni a hallott szavakat. Egyszerűen ez nem történhet meg velem, nem hagyhat itt, ebben az elcseszett világban az egyetlen ember, aki sokat jelent számomra.

- Mégis merre voltál ilyen sokáig? - hozott vissza a valóságba egy magasan csengő női hang.

- Eddig sem érdekelt, ezután sem kell tudnod róla. Nem a te dolgod - suttogtam bágyadtan, egyszerűen nem volt kedvem vitázni.

- Komolyan? A lányom vagy, mellesleg nem beszélhetsz így velem! - ordított utánam, majd egy nagy levegővétel után folytatta. - Ha kérdeztem valamit, válaszolj! Semmi tisztesség nincs benned, semmi ízlés, semmi. Egy sen... - nem hagytam befejezni, nem akartam hallani, ahogy kimondja a szavait. Az adrenalin felszökött ereimben, a pulzusom az egekben járt, a felszabaduló feszültség utat tört magának, még ha nem is szavai miatt kaptam fel, tökéletes alkalom volt, hogy a mai nap nehézségeit kikiáltsam magamból.

- Tűnj el az életemből, és ne érdekeljen! Nem akarom hallani, mennyire nem ilyen gyerekre vágytál, nem akarom azt érezni, hogy egy senki vagyok, akit bármikor meglátsz, a földbe tiporsz. Csak nem akarom feleslegesnek érezni magam - mondtam ki határozottan, hangom mégis megremegett, kezeim fáradtan ejtette fáradtan estek le testem mellé. - Nem akarlak látni, nem akarok veled veszekedni. Nem viselkedsz úgy, mintha az anyám lennél, mindössze egy olyan személynek tartasz, akit örök életeden át gyűlölhetsz, mert elrontottam a fiatalságod. Csak hagyj élni anélkül a tudat nélkül, hogy mennyire keresztülhúztam a tökéletes életed! Keress más elfoglaltságot rajtam kívül, akivel veszekedhetsz. Nem veszed észre, hogy tönkreteszed az életemet? Hogy nem akarok veled többet beszélni? Nem akarok tudomást venni rólad? - fejeztem be a kérdéseket megválaszolatlanul hagyva a megfagyott levegőben. Csöndesen néztük egymást, míg végül lemondóan enyhén megráztam a fejem, és sarkon fordulva becsaptam a szobám ajtaját. Sírtam legbelül, mégis néma maradtam. Túl sok volt a mai nap, ezernyi szörnyűséggel. Túl rosszul éreztem magam, túl sok minden kavargott a fejemben. A fájdalomnak köszönhetően a régóta felgyülemlett kérdések hangot adtak maguknak, belém pedig a lelkiismeret hulláma csapott. Semmi másra nem tudtam gondolni, hirtelen Chase arca ugrott be, és tudtam, rosszul cselekedtem. Zokogtam, ordítottam, vissza akartam forgatni az időt, meg nem történtté akartam tenni az egészet, de mivel ez lehetetlen volt, bocsánatot szerettem volna kérni. Hangtalanul nyitottam ki az ajtót, de amint kiléptem, abban a pillanatban a hálószoba halk csattanással bezáródott. Kezeimet az ajtófélfára csúsztattam, fél szemmel kukucskáltam ki a sötét folyosóra. Ez a hajó elúszott. Mégis mindenáron helyre akartam hozni, hisz az eszem azt súgta, hogy bármi ellenére is, de szívem legmélyén mindig is szerettem azt a személyt, aki egész életemet végigkísérte. Nem akarom elveszíteni őt is, nem akarok magamra maradni.

Huszonötödik Fejezet

Jó estét Kedves Olvasóim!:) Megérkeztem a következő résszel, amihez komolyabb hozzáfűznivalóm nincsen. Sajnálom a kisebb időugrásért, de hamarosan - mint minden blognak -, ennek is eljön a vége. Valaki minden bizonnyal örül ennek, valaki nem, a lényeg a lényeg, hogy nagyon jó olvasást!:)
ps: köszönöm a pipákat, és az előző fejezethez a kommentet 3 "anonymus" olvasómnak, és Szandinak! Egyszerűen fantasztikusak vagytok!:)<3

december 11. - hétfő

Semmi mást nem láttam hétfő reggel, mint azt a barna hajú fiút, aki tegnapi ígéretét betartva, kapucniját fejére húzva, karba tett kezekkel dőlve a kerítésnek várt. Rám. Talán úgy éreztem szívem legmélyén, mintha egy olasz szappanoperában lettem volna, ám rögtön elaléltam, amikor a földről tekintetét rám emelte. Majd' kicsattantam az örömtől, amikor szívdöglesztő mosolyán keresztül kivillantak fehér fogai. Zavartan szegeztem le tekintetemet, és hallottam, amint halkan elkuncogja magát. Tudta, hogyan hozzon zavarba, és remekül alkalmazta technikáját bármikor, bárhol. Lépteimmel egyre közelebb kerültem hozzá, amikor hirtelen egy rántást éreztem jobb karomon.

- Jó reggelt, Hercegnő - suttogta nyakam hajlatába, meleg lehelete a téli fagyokban kellemesen bizsergette bőrömet. Összekoccant a fogam, ahogy átkaroltam nyakánál fogva, noha rendesen felöltöztem, mégis éreztem hogy fázok. Kissé eltolt magától, és láttam, amint elvigyorodik, de mielőtt lekorholhattam volna, lehajolt hozzám, és puha ajkaink lágyan forrtak össze egy röpke csókra, ami nekem teljesen újdonság volt. Nem erőltette, hisz tudta, mennyire tapasztalatlan vagyok ilyesféle téren, így éppen hogy összeért szánk, pár másodperc múlva már el is húzódott.

- Hiányoztál - suttogta, nekem pedig megdobbant a szívem, testemet azonnal ellepte a hő, arcomba vér szökött. Magamhoz öleltem, arcomat izmos mellkasába fúrtam leplezve zavaromat, hangom mégis elárult.

- Te is hiányoztál Chase - suttogtam, míg végül nagyot sóhajtva hátrébb lépett, kezeinket figyelmesen összekulcsolva, indította el a sétát az iskola felé.

- Soha többé nem hagyom, hogy igazad legyen. Konkrétan mire odaérünk, már csak egy jégbe fagyott hercegnőt fogok látni - közelebb húzódott, egyik keze derekamra tévedt, másikkal kezemet felemelve csókolt bele abba. Felkacagtam apró gesztusán, de ő csak kajánul elvigyorodott, és visszarántva magához megállított. Megpördültem, és valószínűleg, ha nem tart meg erős karjaival, a földön kötök ki, de ő mindössze felröhögött, és közelebb lépett, míg végül szorosan ölelésébe nem vont, majd ráérősen hajolt egyre közelebb hozzám, ám utolsó pillanatban elfordultam.

- Elkések - próbáltam komoly maradni, de hangom játékosan csendült fel, ezzel teljesen leleplezve engem.

- Hé - nyújtotta utánam kezét, ahogy egyre inkább hátráltam tőle, ő viszont egy nagyobb lépéssel máris utolért. Visszakulcsolta kezeinket, hideg ujjait tűzforrónak éreztem, mosolyom levakarhatatlan volt.

- Tartozol nekem - gondolkozott hangosan, majd hosszan felhümmögött. - Egész este az enyém leszel - mormolta a fülembe magabiztosan, ámbár érzékien, aminek hatására azonnal görcsbe ugrott a gyomrom. Pironkodva fordultam el tőle, próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem mondott volna, gondolataim azonnal kavarogni kezdtek. Három hét telt el. Három. Szinte fel sem fogtam, hogy mégis mi történik körülöttem, mi zajlik le bennem. Elképzelni sem tudtam, mikor adtam be a derekam, főként miért. Miért, amikor egy egészen más srácról álmodoztam nap, mint nap? Egy olyan fiúra, akit olyan sűrű köd fed? Akitől megdobbant a szívem, és egyszerre éreztem a hűvös szelet, és a forró kánikulát? Akinek semmit sem jelentek? Mégis megjelent előttem Chase, és noha ezek a kérdések nem múltak el, valami egészen más épült fel bennem. Bármikor feltűnt engem várva, mosoly futott végig ajkaimon, vérem felpezsdült, különös bizsergés járta át porcikáimat. A boldogság érzése lett úrrá rajtam, és az összes eddig feltett kérdés egy szempillantás alatt eltűnt. Legszívesebben elmondanám mindenkinek, ha tudnám, mikor történt mindez, egyáltalán mi ez a "mindez", de egyszerűen nem tudok rá épeszű magyarázatot adni. Mint derült égből villámcsapás, úgy ért engem az egész szituáció. A késő esti találkozások, a segítség a tanulásban, telefonbeszélgetések, reggeli üzenetek, legvégül Chase vallása. Olyan zavaros volt minden, mégis oly' fenséges érzés kerített hatalmába. Szavakkal nem is lehetne megfogalmazni, de mindennél boldogabb voltam az elmúlt hetekben. Egyszerűen olyan szeretet vett körbe, ami az egekbe repített, egy egészen más világba vitt. Mintha egy álomban lettem volna. Egy egészen más világba vitt, ami sokkal szebb volt ennél, és olyan elképzelhetetlen. Valószínűleg nekem kellett volna a legboldogabb embernek lenni, amikor az a személy, akivel a mindennapjaimat töltöttem, szerelmet vallott nekem. Mégis pánikoltam, és elkerültem, ő mégsem adta fel, én pedig elmeséltem neki mindent. Muszáj volt kiteregetnem a múltam, a jelenem, a jövőm, ez mégsem hárította el. Nagyon jól tudta, kit szeretek, mégsem hagyott el, és nem is erőltette a dolgot, ő mai napig megelégszik azzal, hogy velem lehet. A világ legképmutatóbb, és legönzőbb emberének kéne tartanom magam, amiért valamilyen szinten kihasználom, ő mindezt mégis elfelejteti velem.

- Suli után érted jövök - állított meg az iskola kapujától pár méterre, és lágy csókot hintem homlokomra. Megszűnt a világ létezni, amikor mélyen belenézett szempáromba, majd játékosság suhant át arcán, nevetőráncai felfedezhetőek voltak. - Autóval - tette hozzá, majd ajkait megnedvesítve hajolt közelebb enyéimhez. Mindössze épp hogy összeértek, máris szétrebbentünk, ahogy valaki hangosan felköhögött, de mire odakaptuk tekintetünket, Owenék röhögő társaságával találtuk szemben magunkat, amint minket néznek.

- Később találkozunk, hercegnő - suttogta, hogy éppen csak én halljam, lehelete megcsapta arcomat, illatát mélyen magamba szívtam, és mire felaléltam, Chase már el is indult.

- Viszlát, hős szerelmes - kiáltotta mély, rekedt hangján a két gyönyörűen ragyogó szempár tulajdonosa. Felsírtam magamban, és bár próbáltam emelt fővel távozni, de rá kellett jönnöm, én ugyanaz az érzékeny lány vagyok, aki voltam. Szívem megremegett, ahogy hallottam, és később láttam, miként gúnyolnak ki. Azt kívántam, hogy bárcsak kettényílna a föld, és eltűnnék alatta, de ez fizikailag lehetetlen volt, ezért maradt a másik megoldás. Homályos látásom jelezte, hogyha nem megyek el azonnal, valószínűleg megadom az örömöt nekik, hogy elkezdjek sírni, így minél gyorsabban elkezdtem szedni lábaimat. Nem tudom pontosan, merre is indultam, de végül a női mosdóban kötöttem ki. Nem tudom, meddig lehettem ott, és noha egy-két könnycseppen kívül semmi sem történt, mintha kiléptem volna testemből, csak az ürességet éreztem. Az agyam kikapcsolt, semmire sem reagáltam, csak ültem a hideg kőpadlón a becsukott mosdóajtó mögött, és semmi nem történt. Az idő elrepült, az tanórák már javában folytak, amikor ránéztem az órára, és noha bemehettem volna, ez foglalkoztatott legkevésbé. Semmi kedvem nem volt. Csak lézengtem gondolataimba merülve teljesen elkalandoztam, míg az ajtócsapódás sem zavart meg. Lehunytam szemeimet, és elképzeltem az én zöldszemű hercegemet, göndör fürtjeivel, akiről mindig is álmodtam. Amikor még csak távolról néztem, és egy-egy pillantásától vérnyomásom megugrott, szikrázó íriszei reményben tartottak. Hangokat hallottam magam körül, és megráztam fejem, amikor az ő hangját hallottam. Teljesen megbolondultam - gondoltam, és felkuncogtam magamban, mintha valami bedrogozott fiatal lennék.

- Annyira nagyon sajnálom. Szeretlek, Remy - suttogta valaki, erre viszont ténylegesen felkaptam a fejem. Összevont szemöldökkel meredtem az ajtóra, és a hang, mely valaki torkát az imént hagyta el, olyan ismerős volt számomra. Azonnal felpattantam, de amint elfordítottam a zárat, a külső ajtó hangos csapódását hallottam. Értetlenül álltam a helyzet előtt. Ez mégis mi volt?