Huszadik Fejezet

*Zoe szemszöge*

november 6. - éjszaka

Csak meredten bámultam ki a sötét éjszakába, miközben folyamatosan Remy járt az eszemben. A kinti idő kissé viharossá vált, a szél a ház előtt álló hatalmas tölgyfa ágait hangosan csapkodta az ablakunknak, miközben bátyám lemondóan pakolgatta a kandallóban égő tűzre a tűzifát. Szomorú volt egy lány miatt, akit nem is ismer.

- Nem megy Chase. Szörnyű természete van - ráztam meg a fejem, és lemondóan sóhajtottam. - Két hete kergeted, miért nem lépsz te a tettek mezejére? Ne legyél már puhány segg - vigyorogtam rá, mire ő erőltetetten felnevetett.

- Ha-ha. Próbáltam, nem megy. Kétszer is beszéltem már vele, Zoe, és mind a kétszer faképnél hagyott.

- Akkor sem értem. Akkor miért nem hagyod a francba?

- Mert muszáj megismernem.

- Figyelj. Oké, gyönyörű, meg minden, de valami nem komplett a csajjal. Ne erőltesd. Bárkit megkaphatsz - mindhiába próbáltam végre lezártnak tekinteni az ügyet, a bátyám hallgatása elárulta, hallani sem akar a dologról.

- Chase. Ez így nincs rendben. Két évig gyászoltál egy elúszott hajót, miközben a lány meg sem érdemelte, hogy szeresd. Körülbelül két hete pedig megláttad azt a lányt a kávézóban, és te halálos szerelmes lettél úgy, hogy azt sem tudod ki ő, és azóta képtelen vagy más lányra nézni. Szerinted normális ez? Huszonegy éves vagy az Isten szerelmére. Buliznod kéne, élni az életed, és nem egy ismeretlen lányra várni, akinek mindössze a nevét tudod - korholtam le, miközben az arcán visszatükröződő érzelmek által megsajnáltam. Sosem tudtam a bátyámat hova tenni. Ő annyira más volt, mint én, és ezt nem tudtam megérteni. Míg én egy szempillantás alatt tovább tudtam lépni dolgokon, neki rengeteg időbe telt. Míg én két perc alatt lerendeztem magamban a problémáimat, ő addig gyötörte magát, míg teljesen elvesztette a józan eszét. Míg nekem idő kellett, hogy szeressek, neki egyetlen pillanat is elég volt, hogy beleessen a feketelyukba. Míg én magamon kívül senkiben sem bíztam, ő bárkinek képes volt kiönteni a szívét, és elmondani minden gondját. Mindig én éreztem magam a nagy testvérnek, aki segít az öccsének erősnek maradnia. Mindig én hordtam a nadrágot, és nem fordítva.

- Rendben. Még egyszer megpróbálom. De ha ismét kioszt, megkeserülöd, érzőlelkű bátyuskám, és abban nem lesz könyörület - vigyorogtam rá, és a hatás kedvéért beleütöttem a vállába, mire ő is felnevetett.

- Köszönöm - motyogta.

- Csak hogy tudd, sokkal tartozol nekem - mondtam, majd csókot nyomva arcára hagytam, hogy elkalandozzon gondolataiban. Mint egy szerelmes tinédzser - jóízűen nevettem fel magamban, majd még jobban át gondoltam a dolgot. Sosem volt ilyen, csak ritka esetekben, szóval muszáj neki segítenem, mert nem tudom így őt végignézni. Még egy próba, és érzem, hogy sikerülni fog.

november 7. - kedd

- Hugi. Ébresztő. Elkésel.

- Chase, ha még egyszer a fülembe ordítasz, garantálom, hogy nem lesz gyereked egy életre - mormoltam, majd a párnát a fejemre húzva fordultam át a másik oldalamra. Segg - gondoltam magamban, ám mielőtt újra próbáltam volna alvásra ösztönözni magam, hirtelen a földön találtam magam.

- Te rohadék. Mit vétettem ellened? - tanulmányoztam a felettem vigyorgó fiú képét, aki egyszerűen kirántotta alólam a takarót, ezzel a földre taszítva engem.

- A konyhában van a reggelid. Készülj, mert lassan fél nyolc - hajolt le, hogy egy puszit adhasson, ám mellkasánál fogva taszítottam el magadtól.

- Utállak - nyújtottam rá a nyelvem  még mindig kómásan.

- Én is szeretlek, egyetlen húgom - dobott csókot a levegőbe, majd röhögve elhagyta a szobámat. Szeretlek kedd reggel - motyogtam magamnak, és nagy sóhajtás közepette túrtam be a hajamba, végül nekiláttam a napnak. Egy frissítő zuhany, egy kis reggeli teendők elvégzése, és hét ötvenötkor épphogy beesve az iskolába a tantermünk felé siettem. Egy egész órán át próbáltam elkapni Remy pillantását, sikertelenül, és tulajdonképpen fogalmam sem volt, miért kellett a tegnapi dolgokon annyira felkapnia magát. Csak a bátyám járt a fejemben, és tudtam, hogy segítenem kell neki. Bármi áron. A csengő, mint végszó a gondolatmenetemnek, szinte megváltás volt, ám mielőtt elindulhattam volna a lány felé, aki a könyvével babrált, egy kéz ragadott meg hátulról.

- Jó reggelt Zoe. Jössz ki az udvarra velünk? - csendült fel kényesen Brittany, az ajtó felé mutatva, és bájosan elmosolyodott bennem.

- Bocsi, de beszélnem kell Remyvel.

- Atyaég Zoe - visított fel nyávogós hangján nem törődve senkivel, amitől a szőr is felállt a hátamon. - Hagyd már azt a nyomit. Légy igazi emberekkel, ne olyan torzszülöttel.

- Nem Brit, ő nem torzszülött - nagyot sóhajtva szakítottam félbe. - Oké, hogy te egy álomvilágban élsz, és tonnányi sminket magadra öltve jársz-kelsz az úton, mint valami glamour modell, de rajtad, és a csatlósaidon kívül vannak más emberek is a Földön. Előbb vágnám el a torkom, vagy ugranék egy kocsi elé, minthogy beálljak a csicskáid közé - szemérmetlenül vallottam be az igazságot, miközben Brit arcáról a magabiztosság egyre inkább lehanyatlott.

- Ezt megbánod - prüszkölt, miközben lábát hisztisen vágta a földhöz, én pedig hangosan nevettem fel szavai hallatán. Távolodó alakjáról gyorsan kaptam el a pillantásom, amikor egy földhöz csapódó tárgy kizökkentett bambulásomból. Azonnal Remy padja felé néztem, miközben kecsesen nyúlt a füzetért. Irigykedve néztem vékony kezére, amiknél nőiesebbet még nem láttam. Noha én is teljesen meg voltam magammal elégedve, a lábaimmal, az alakommal, tudtam, hogy mégsem kaphatnék meg bárkit vele ellentétben, mégis magabiztosan álltam a dolgokhoz. Az öltözködésén, néhai viselkedésén kívül tökéletes volt, és értettem bátyám hosszú ecsetelését róla. Gyönyörű volt. Lassú léptekkel indultam meg felé, majd hatalmas mosollyal az arcomon köszöntem neki.

- Jó reggelt Remy. Mizu?

- Szia - motyogta alig hallhatóan, és tekintetét a táskára szegezte, amiben matatott. Egyikünk sem szólt, és kissé feszélyezve éreztem magam. Én sosem voltam az a lány, aki nem tud megszólalni, vagy hangot adni, ezért is volt szokatlan a csönd. - K-köszönöm - hirtelen csendült fel vékony hangja, majd folytatta. - A-az előbbit. H-hogy megvédtél - dadogott, én pedig arcát fürkészve egy cseppnyi csalódottságot láttam rajta. Mindhiába próbálta elrejteni érzéseit, tudtam, hogy nagyon is fáj neki az, amit róla gondolnak, hiába csak két napja vagyok ebben az iskolában, ez egyértelmű.

- Beszélhetnénk kint. Jössz - kérdeztem reménykedve, és most már nemcsak a bátyám miatt csináltam, hanem valami egészen másért. Csak segíteni akartam neki.   

_______________________________________________________________

Sziasztok! Atyaég, eszméletlen régen jelentkeztem, amit nagyon sajnálok, de a gimnázium mégsem olyan habostorta, mint képzeltem. Minden órára készülni kell, jövőhéten több dolgozatot is írunk, arról nem beszélve, hogy mennyi anyag van. Hihetetlen! Mindegy, nem is akarom rabolni a szót, a lényeg a lényeg, hogy remélem tetszett ez a rész. Egy kicsit betekintést nyerhettetek Zoe szemszögéből is, ám ez a nap, még folytatódik, Remy szemszögéből. Ma rengeteget kell tanulnom, és hétköznap is örülök, ha ledőlhetek öt percre az ágyba, úgyhogy valószínűleg hétvégén új rész! Sajnálom, ha nem lesz annyira sűrűn, de őszi szünetben megpróbálom bepótolni. Viszont örömmel jelentem ki, kitaláltam hosszú idők után, hogy-hogy lesz vége! Még addig lesz egy "kis" idő, de mint mindennek, ennek is megvan a vége, amit most már tudok is mi lesz. 

Szó, mi szó, köszönöm a 3(!!!!!)+ feliratkozót, a pipákat az előző fejezethez, Szandinak a kedves szavakat, és egy versenyben a harmadik helyezést, amit kitettem a versenyek és díjak modulba! És még egyszer remélem, hogy bár nincs benne annyi izgalom, és nem is lett olyan hosszú, mégis elnyerte  tetszéseteket! Köszönöm, hogy ilyen fantasztikusak vagytok!<3 eszti.xoxo

ps.: Zoe végül mégsem szőke hajú lett, mint azt először elképzeltem, szóval leginkább a képen látható lányra hasonlít.:)