Prológus

Hello readers! Mint már a másik blogomon említettem / http://to-love-and-to-protect.blogspot.hu/ /, megnyitotta kapuit ez a kis történet.:) Nem is akarok értékes szavakat rabolni, csak annyit szeretnék, hogy döntsétek el Ti, hogy tetszik. Jó olvasást!:) Hug you, Eszti.xx

Mindig üresnek éreztem magam. Mindig. Egy meggyötört lánynak, akit az élet elítélt a kezdetektől fogva. Mindig egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, és egyedül a nagymamám tartotta a lelket bennem. Mindig meg akartam neki felelni, mert boldog voltam, ha őt annak láttam egy olyan semmi dologért, amit én tettem. Büszke volt rám, de az élet elvette tőlem azt az egyetlen személyt is, aki tiszta szívéből szeretett. Miért ilyen kegyetlen a sors? Miért veszi el tőlünk azt, amink van? Teljesen elvesztem nélküle, és úgy éreztem, nincs miért élnem. Tisztán emlékszem arra az estére, ami a balesetem napján történt. Az autóra, majd a hatalmas csattanásra, és végül a kétségbeesett sofőr arcára, ahogy lefagyva ül a kocsi ajtónak dőlve a hideg úton. Évekkel ezelőtt történt, mégis pontosan megmaradtak az emlékképek. A mentőautó hangos szirénázásáról, a rendőrségről, a kórházban anyám kétségbeesett arcáról, miközben apám ordítozik vele. Mindenről. A férfit, akiről azt hiszik, tönkretette az életem, elítélték, pedig én nem ezt akartam. Baleset volt. Az én hibám. Azóta is gyötör a bűntudat, hogy ártatlanul ítéltek el egy embert, de az isten szerelmére. Nem az ő hibája, én akartam meghalni. Nem bírtam tovább a terhet, ami a vállamra nehezedett. A szüleim folytonos kiabálását, veszekedését, az ide-oda költözködést, a hazug barátságokat. Belefáradtam, hogy mindig átvertek, és, hogy anyám az ő tökéletlenségét akarta leplezni az én tökéletességemmel. De rájöttem, nincs olyan szó, hogy tökéletes. Koránt sem. Íme, ez az én rövid, semmitmondó életem. A nevem Remy Armstrong.