Tizenhetedik és Tizennyolcadik Fejezet

Sziasztok! Nos, mint látjátok meghoztam a DUPLA részt, amit ígértem. (Első alkalom, hogy az elején írok, de most ezt így érzem jónak.) Sajnálom ezt a kimaradást, és ígérem hogy próbálom pótolni, de mint említettem a mostanra törölt posztomban, nem voltam netközelben, hisz egy rosszul letöltött frissítés elrontotta a gépem, és én, mint őszerencsétlenség, a hosszúhétvégére jártam rosszul. Nem akarom tovább húzni a szót, és a saját problémáimról beszélni, hanem sokkal inkább szeretném megköszönni, hogy nem pártoltatok el tőlem, sőt 17 rendszeres olvasót tudhatok magaménak. Egyszerűen fantasztikusak vagytok, hogy a legrosszabb napjaimon is ezzel a ténnyel mosolyt csaltok az arcomra. 

Nagyon köszönöm továbbá a több mint 7500 oldalmegjelenítést, az előző fejezethez az öt pipát, a három kommentet Szandinak, Jennának és Do and Hei - nek. Köszönöm!<3 

Éééééés akkor jöjjön a rész, amelyet olyan régóta halasztok. Jó olvasást, és remélem tetszeni fog!:)

TIZENHÉT

november 5. - péntek

Fénysebességgel pattantak ki a szemeim, és azzal a lendülettel már fel is ültem az ágyamban. Ziháltam, miközben éreztem egy kósza izzadságcseppet lefolyni arcomon, amit végül pulóverem ujjába töröltem. Nem tudtam másra gondolni, mint a napok óta visszatérő rémálmomra, ami most is felriasztott, mielőtt a szikláról leestem volna. Üldöztek, ám üldözőm arcát sosem láttam, csak vörösen izzó szemeit, és véres kezét, vagy inkább karmait, amivel próbált elkapni. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, ahogy a sötét szobában egy kis mocorgást hallottam, de hamar rájöttem, hogy csak a nyitott ablakon beszökő fuvallat játszott képzeletemmel. Az éjjeli szekrényem felé nyúltam, ahol a sötétben a kapcsoló után kutattam, amit hamar megtaláltam, és mielőtt kiszálltam volna a takaró melegéből, körülnéztem, míg végül másodpercek alatt szaladtam az ablakhoz, és zártam be azt. Nem akartam mást, mint a biztonságot nyújtó ágyamban lenni, de most az sem tudott megnyugtatni. Ahogy a párna alatt lévő telefonomat vettem elő, hogy megnézzem mennyi az idő, újra szorongás tört rám. Furcsán tapasztaltam a kijelzőn lévő időt, ami mutatta, hogy mindössze alig múlt hajnali kettő, más szóval egy órát aludtam körülbelül. Azt hiszem, ismét túl sok volt a sorozat, amit nem tudtam éjfél előtt letenni, azután pedig muszáj volt még egyet megnézni, míg végül három teljes nap alatt végeztem a Teen Wolf első három évadával. Noha imádtam, és a kedvenc filmjeim közé sorolhatom, mégis azóta rémálmaim vannak, és ha lehunyom a szemem, mindig egy áldozatot látok magam előtt. Hiába láttam már ennél durvább filmeket is, mégsem volt azelőtt sosem ilyen. A hideg végigcikázott testemen, ahogy megint eszembe jutott. Ki akartam virrasztani a hajnalt, hisz nappal minden annyival barátságosabb. A szoba ismerősebbé válik, a tárgyak megkapva színűket, alakjukat ártalmatlannak tűnnek, és nem borítja szememet a sötétség, a zord külső, ami félelmet szül bennem. A szívverésem sehogy sem akart lassulni, és a pulzusom is az egekben járt, noha minden erőmmel koncentráltam szapora légzésem egyenlítésére. A tévét váltogatva az adások között rájöttem, erre így semmi esély, hisz semmi normális film nem volt benne, így végül maradt a zene varázsa. Ahogy a lejátszási listámat görgettem a telefonon, máris higgadtabb hangulat járta át a testemet, majd ahogy kedvenc zenémnek első akkordját meghallottam, megkönnyebbülten sóhajtottam, és lehunyt szemekkel adtam át magam az ütemeknek.

***

Lábak dobogására kaptam fel a fejem, amit azonnal meg is bántam, mert éles fájdalom hasított belé. Kíváncsian dörzsöltem a szemeimet, és fogalmam sem volt, ki hagyja el a házat ilyen korán, hisz még alig múlt el hat óra. Szörnyű éjszakát tudhattam magam mögött, és izmaim erősen tiltakoztak a felállás ellen. Nem akartam mást, csak aludni egy életen át, ám kíváncsiságom mégsem hagyott alább. Noha tudtam, anyám udvarlóinak hosszú a listája, ez mégis más volt. Általában nem hozott fel ide senkit, hisz a szabályunkhoz próbált hű lenni, viszont néha-néha benézett hozzánk egy-egy férfi, hiába palástolta jól anya, nem vagyok hülye. Mégis, amikor itt töltötték az idejüket, általában már éjszaka leléptek, és senki sem maradt reggelig, ezért is kapott el a kíváncsiság, ami miatt az ablakomhoz lopóztam, és ami által elém tárult az egész utca.  Még a szemem nem volt hozzászokva a reggeli fényekhez, viszont még is kivehető volt az autó, mely a kerekei csikorgásával elhagyta a házunkat. Olyan ismerősen rémlett agyamban a szürke szín, a cabrio külső, de mire észbe kaptam volna, máris becsapódott a bejárati ajtó, ami azonnal visszarántott a gondolataimból. Kedvem lett volna a konyhába menni, és egy ócska hazugsággal meglepni anyát, de e helyett testem akaratlanul is azonnal visszaborult az ágyba, ezzel meghiúsítva minden gondolatomat. Fáradtan voltam, ám mégsem tudtam visszaaludni, így egy szörnyű éjszaka után egy még szörnyűbb reggelt tudhattam magaménak. Ahogy fél óra forgolódás után sem találtam a helyem, felültem, és hatalmas ásítás közepette nyújtóztattam ki elmerevedett "izmaimat", majd nagyokat pislogtam, végül szemeimet megdörzsölve keltem fel az ágyból. Mindig átkoztam a szobám elrendezését, ám valamiért túl lusta voltam átrendezni azt, így mikor felálltam, egyenesen visszataszító alakom nézett vissza rám a tükörből. Jobban szemügyre véve magam, elgondolkodtam. Végigmértem testemet, lábaimat, melyek a rövidnadrágban jól láthatóak voltak. Sosem voltam megelégedve az alakommal, mert valahogy sosem láttam megfelelőnek. Szerettem volna vékony, ámbár csinos, hosszú lábakat, de ezeket nem kaphattam meg. Karjaim véknyak voltak, szinte csak csont és bőr, hosszú ujjaimmal viszont mindig meg voltam elégedve a bőrszínemet kivéve. Túl fehér volt az arcom, ám a seb, mely nem olyan régen keletkezett, sokat halványult, viszont az a kisebb heg, amely nem is annyira látszott, mégis nekem elég feltűnő volt, örök emlékeztetője maradt a balesetem éjszakájának, vagy régi életem lezárásának. Sokszor gondolkodtam el, milyen lenne akkor, ha minden másképp alakul, de ezeket a gondolatokat mindig gyorsan elhessegettem, hisz most csak a jelennek éltem. Nem volt jövőm, nem volt múltam, csak a pillanat, amely most itt állt a tükör előtt. Az a lány, aki sosem volt elég jó senkinek. A szürke, ránézésre is unalmas külső, unalmas, szőke hajjal, sápadt, beesett arccal, falfehér bőrszínnel, karikás, zöld szemekkel. Ahogy szemeimet vizslattam, akaratlanul is eszembe jutott Owen mélyen csillogó, zöld szemei, amelyek annyival másabbak voltak az enyémnél. Össze sem lehetett hasonlítani a kettőnkét. Míg az enyém az unalmas világoszöld színében fénylett, az övé valósággal pompázott az árnyalatokban. Amikor boldog volt, a csillogása mindenkinek mosolyt csalt arcára, az őszinteség csak úgy sugárzott belőle, ám ennek éles ellentétében amikor mérges volt, mindenkinek alább hagyott az önbizalma. Gondolataim csak szálltak, egyik pillanatról a másikba oly' szomorúság lett úrrá rajtam, hogy magam sem tudtam hová tenni. Nem keresett. Ez volt az utolsó, ami eszembe jutott, és amire nem tudtam nem gondolni. Megcsókolt. Tőle kaptam életem első, igazi csókját, és azóta semmi. Elveszettnek éreztem magam, és mintha egy darab hiányzott volna belőlem. Egy hatalmas űr tátongott a szívemben, amit kérdések ezreivel bombáztak, ám ajkainak forró érintését még most is a számon éreztem. Elmosolyodtam az emléken, és kezemmel számhoz kaptam, de az édes pillanatot egy kibuggyanó könnycsepp tönkretett, ami emlékeztetett arra, ez az egész nem volt olyan valós, mint hittem. Hogy is lett volna? Olyan álomszerű volt, és noha megtörtént, én még most sem tudtam elhinni. Mégis a legnagyobb kérdés az volt, hogy miért tette? Miért csókolt meg? És én miért gondoltam bele többet, mint kellett volna? Hisz manapság már bárkit megcsókolhatunk érzelmek nélkül. Viszont nekem voltak érzéseim, amiket kijátszott, még ha neki nem is fájt, azt a kicsiny keserűséget, amelyet érzek, akárhányszor visszagondolok közelségére, nem tudom elfelejteni. Neki semmit sem jelentett volna? Valószínűleg erre a fel nem tett, ám annál inkább komolyan gondolt kérdésemre sosem kaphatom meg a választ. Fejemet jobbra-balra rázva próbáltam kiverni, mintha így bármit is eltudnék felejteni, viszont ha a dolgok ilyen könnyűek lennének, mindenki boldog életet élhetne. Mindenki.

TIZENNYOLC

november 6. - hétfő /1

Kedvenc zeném hangja szólalt fel élesen fülem mellett, ami jelezte, ideje felkelnem. A szörnyű ricsajnál - ami máskor kellemes perceket okoz -, most el sem tudtam volna rosszabbat képzelni. Vakon kutattam a mobilom után, hogy ki tudjam kapcsolni az ébresztőt, amit meg is találtam, és az utána következő csend kellemes volt számomra. Nyögve fordultam át a másik oldalamra, és behunyva szemeimet adtam még magamnak öt percet. Mire végre engedtem a tudatalattimnak elhatalmasodni rajtam, az ismét elinduló zene meghiúsította tervemet. Fáradtan, szinte félholtan kezdtem neki a reggelnek, és nyitottam ki a szekrényem, ahonnan a legunalmasabb, mégis legmegszokottabb ruhámat vettem elő, amivel bevonultam a fürdőbe. Mintha lassított felvételt játszottam volna, türelmesen, néha-néha elbóbiskolva végeztem reggeli teendőimet, viszont amikor a konyhában megláttam az időt, szemeim kipattantak. Hét óra negyvenöt - ennyit mutatott az óra, én pedig kapkodva rohangáltam a házban. Röpke öt perc alatt már készen álltam a küszöbön, egy fél pirítóssal a kezemben, majd amint kiléptem az utcára, megcsapott a kellemes levegő. Hunyorogtam, hisz szemeim még nem szoktak hozzá ehhez az erős napfényhez, ami mindent megvilágított. Szokatlan volt a derült ég, hisz ez az időjárás egyáltalán nem jellemezte Angliát ősz végén. A járókelők lazán mászkáltak pólóban, térdnadrágban, egy-egy napszemüveggel, kalappal kiegészítve, amire összevont szemöldökkel meredtem, hisz a nyár már bőven elmúlt, és nemsokára már a tél köszönt be. Ahogy egyre közelebb értem célom felé, még láttam pár tanulót lézengeni az utcán, ám legtöbben már a kerítésen belülről "figyelhették" a világot. Az iskola - amit szerintem egy lélek sem látogatott a szünet ideje alatt - megtelt diákok sokaságával, és már a jelzőcsengő után megtalálta mindenki a saját klikkét. Minden újra életre kelt, és én hirtelen belepottyantam a hétköznapi nyüzsgésbe. Mindhiába próbáltam túljutni a nevetgélő lányokon, a beképzelt fiúkon - akik azt ecsetelték, hány lány sikerült egy hét alatt elcsábítani, majd ágyba vinni -, nem sikerült túljutnom rajtuk, így magával sodort a tömeg. Minden a napos időnek volt köszönhető, hogy kint gyülekeztek a diákok, ám a második, egyben utolsó jelzőcsengő ennek véget vetett. Mindenki egy emberként indult meg a bejárat felé, hogy elkezdődjön a nap, és noha nem volt nagy létszámú iskola, én tehetetlenül hagytam, hogy elvesztve egyensúlyomat a diákok ide-oda lökdössenek, míg nem egy kis idő minden lecsillapodott. A zsivaj már a négy fal közül tompulva hallatszódott ki, én pedig utolsó emberként indultam el a bezárt ajtó felé. Mindig gondot okozott ez a nehéz vaskapu, ami megkeserítette a reggeljeimet. Küszködve húztam meg, ám az éppen hogy megnyikorgott "erőm" alatt, így jobb kezemet támaszként használva az ajtó mellé téve próbáltam nagyobb erőt összeszedni. Nehezen mozdult el a helyéről, de épp annyira sikerült kinyitnom, hogy be tudjak osonni, ám egy nevetés meghiúsította számításaimat, ami miatt összerezzentem, és már csak a becsapódó ajtót hallottam, majd láttam magam előtt. Mérgesen fújtatva fordultam a mögöttem álló emberhez, miközben felment bennem a pumpa rekedtes nevetését hallva.

- Szerinted ez vicces? - felháborodottan tártam szét a kezem, és máris tudtam, hogy el fogok késni az órámról, miközben felismertem a velem szemben lévő személyt.

- Bocsi, de igen. Egy kicsit - kuncogva mondta a szavakat, miközben én egy feltörő mosolyomat próbáltam leplezni, miközben mellém sietett. Tátott szájjal néztem, ahogy szinte semmi erőfeszítés nélkül, egy könnyed mozdulattal kinyitotta előttem az ajtót.

- Hölgyem - somolygott szemtelenül, ahogy pofátlanul tetőtől talpig végigmért, ami miatt felvont szemöldökkel néztem rá, végül lehajtott fejjel mentem be az iskolába, és már lelkileg felkészültem franciatanárom szidására a késésem miatt. Az iskola a csengőszó után teljesen lehalkult, én pedig a földet kémlelve haladtam egyenesen a majdnem üres folyosón, hisz csak egy két tanár igyekezett órájára, akik csak egy rosszálló pillantást vetettek rám, majd tovább siettek, de a mögöttem sétáló fiú tekintete perzselte a bőrömet, végül fülemnél megéreztem leheletét.

- Nem hagyhatsz faképnél – karomnál fogva rántott vissza magához, és ezáltal túl közel kerültem hozzá, bódító illata azonnal magával ragadott, de hamar visszatértem  a valóságba.

- Órám van, és fogalmam sincs mit keresel itt. Ebbe az iskolába jársz? – fejrázással reagált feltett kérdésemre, én pedig ezzel a válasszal tökéletesen megelégedve fordítottam neki hátat, és indultam el ismét franciaórára, de kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.

- Akkor miért vagy itt? Követsz? - szegeztem neki kérdésem, ám ő hangosan egy őszinte kacagást hallatott, ami visszhangzott a folyosón.

- Hogy én téged követni? - nevetett jóízűen, nekem pedig eltorzult az arcom. Ó, én balga, hogy is gondolhattam ezt pont róla. Szégyenlősen hajtottam le a fejem, és legszívesebben a föld alá kívántam magam, amiért ilyet gondoltam, és óvatosan sétáltam el mellőle, de karomon ismét egy rántást éreztem.

- Találkozzunk az óráid után - búgta mély, rekedt hangján, ami elhatározottságra utalt, ám én mégsem tudtam igent mondani, ehelyett elindultam, ő pedig meglepettségemre elengedte a kezem, ám ujjai végigsimították azt, és el sem engedte, míg ujjaim végéhez nem ért, és simítására kellemes érzés járta át a testem. Gyengédség, amit nem érezhettem sokáig, ugyanis akaratlanul is akarva lábaim önálló életet élve távolodtak el a fiútól, akinek szemeit még egy ideig magamon éreztem. Öt perc késés. Nekem fel sem tűnt, ám belépve a teremben tanárom rosszállóan rázta meg a fejét, majd a helyemre intett. Akkor tűnt fel, hogy egy új, ismeretlen arc nézett rám a terem másik végéből. A barna hajú, hatalmas barna szemű lány kíváncsian fürkészett, míg végül el nem kaptam róla a tekintetem, ami azonnal Owen zöld szemeibe ütközött, és melybe hosszú másodpercekig elvesztem.

- Remy kisasszony, örülünk, hogy megérkezett, de kérem, foglaljon helyet, és vegye elő azt a fránya tankönyvet, és higgye el, nem sokról maradt le - a hangra, mely megszakította a varázst, Owen elkapta pillantását rólam, és a táblára szegezte, én pedig levágódtam a padomba. - Istenem, ez a mai fiatalság! - dörmögte tanárunk, majd rögtön belekezdett az órába. Kérdőn néztem az új diák felé, majd Owenre, akinek pillantását többször is el akartam kapni, ám ő többet nem nézett felém. Teljesen megszűnt minden körülöttem, semmi sem érdekelt, és csak én maradtam. Én, és a gondolataim.