Tizenkilencedik Fejezet

Hi Readers!:) Most nem fogok annyit írni, mint szoktam, hisz hullafáradtan, de túléltem a verébnapokat, a szülinapomat, és a kezdő lökéseket a gimire, és nagyjából felkészülve a sulira - hahaha, még egy füzetet sem vettünk, úgyhogy lassan arra is sort kell kerítenem - megírtam az új részt.- mindössze egy kiadós alvásra lenne még szükségem az iskola előtt. [ Apropó iskola. Mindenkinek kitartást, és sok szerencsét a következő évre!:) ] Remélem tetszeni fog, és tényleg elnézést, ha nagyon szörnyű, de jelenleg szörnyen kimerült vagyok a reggeli koránkelésektől, EZÉRT IS BOCSÁNAT, HA NÉHOL ÉSZLELTEK HELYESÍRÁSI HIBÁT. Nem is "pofázok" tovább csak megszeretném köszönni az előző fejezethez a hét pipát, a két díjat Do and Hei-nek és ~E*-nek (amik amúgy a díjak oldalon lesznek láthatóak), a kommentet Szandinak, és végül, de nem utolsó sorban a 18 rendszeres feliratkozót. Egyszerűen fantasztikusak vagytok. I love you so much!:) eszti.xoxo

november 6. - hétfő /2

Amint kicsengettek a francia óráról, mindenkinek abban a pillanatban hűlt helyét lehetett már csak látni, míg tanárunk elmondta a beadandó házit, és emlékeztetett a szerdai dolgozatra, amit sebtében írtam le, hogy ne felejtsem el, hisz utolsó évemet próbálom normálisan végigélni, és meg akarom tartani az eddig összeszedett nagyjából négyes átlagot. Ahogy felnéztem a füzetemből, a teremben már csak egy személyt hallottam mocorogni, és a szívem megdobbant, az agyam pedig csak rá összpontosított, ám ahogy kicsit feljebb emeltem a tekintetem, egy barna hajú, kék szemű lányt pillantottam meg velem szemben állva. Csalódottan néztem fel rá, hisz másra számítottam, akit akkor láttam meg Brit társaságában elmenni a termünk előtt. Mosolya levakarhatatlan volt, nekem pedig valami furcsa érzésem volt, ami azután sem csillapodott, amikor elhagyta a termünk elejét.

- Szia. Mivel késtél, nem tudtam bemutatkozni. Zoe vagyok. Ma van az első napom. Új vagyok a városban - nyújtotta felém a kezét, én pedig tetőtől talpig felmértem. Magas, barna, tökéletes az alakja, tengerkék szeme gyönyörűen csillogott, és tökéletes összhatásban állt a napbarnított bőrével , mosolya pedig bárkit mosolyra képes ösztönözni - talán így tudnám legjobban jellemezni. Pár pillanatig bambán meredtem a lányra, aki még mindig a kezét tartotta felém, és mire feleszméltem, már be is mutatkoztam.

- Remy vagyok - mondtam halkan, de Zoe bólintva jelezte, hogy megértette.

- Hallottam Rólad. Egész óra előtt Rólad beszéltek - kotyogta ki egy kissé merő gúnnyal, és amikor leesett neki, mit mondott, a szája elé kapta a kezét. - Hoppá - motyogta, én pedig kérdőn vontam össze a szemöldökömet, de megszokva ezt, hogy én vagyok a fő attrakció, aki folyamatos téma, felálltam a helyemről, és egyedül hagyva a szőkeséget, elmentem mellette.

- Hé, hé. Várj már - kiabált utánam a gyönyörű hang tulajdonosa, és megragadva könyököm elérte, hogy figyeljek rá. - Kérlek. Nem úgy gondoltam. Felejtsd el. Én nem úgy akartam mondani - összeszedetlenül próbálta kimagyarázni, ami miatt kissé mosolyra húzódott a szám sarka. - Figyelj. Nem ismerek senkit, és fogalmam sincs mit csináljak egyedül. A lányok idióták, fiúkkal meg nem barátkozhatok.

- Miért nem? - kérdeztem rá azonnal, ő pedig egy hatalmas sóhajjal reagált.

- A bátyám utálja. Nem enged egy fiút sem a közelembe. Tudod, ő nem rosszindulatú, csak fél, hogy kihasználnak, és nem szeretné, ha feslett lennék. Nem rég költöztünk ide a szülővárosunkból, Londonból. Ketten a bátyámmal, az önálló életbe, a szüleinktől távol. Az ő ötlete volt, én pedig mint szárnysegédje, követtem, hisz én is utáltam abban a nyüzsgésben élni. Végzős évben átjönni szívás, pláne hogy egyedül vagy, mert nem barátkozhatsz akárkivel, ha van egy őrző-védő bátyád, aki a széltől is megóv - a csengő szakította félbe beszélgetésünket, én pedig hangosan sóhajtottam. Megint elkések egy óráról. Remek - gondoltam, és elindultam a nyelvi előadó kijáratához, ám az ajtóban megálltam és hátrapillantottam Zoe, aki megtorpanva állt még mindig a padnál.

- Nem jössz?

- Elhagytam az órarendem, fogalmam sincs milyen óra jön, és egyáltalán hol.

- Dupla gazdaságtan óra, gyere - intettem mosolyogva, ő pedig hálásan bólintva reagált. Ekkor kezdődött el valami. Valami nagy dolog.

***

Éppen hogy, de sikerült bejutnunk a tanár előtt a teremben, és míg én a helyemre mentem, Zoe egy üres pad után kutatott a hátsó sorban. Azonnal elmélyedtem a gondolataimban, amint megláttam Őt, amint engem nézett, de mielőtt elmélyült volna, elkapta tekintetét, és szorosan összpontosított a padjára, mintha olyan érdekes lenne. Felvont szemöldökkel mentem a helyemre, és próbáltam elterelni a figyelmemet róla, sikertelenül. Mi változott meg az utóbbi időben? Egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy hiba volt az a csók, és hogy nem így kellett volna történnie. Amint belépett a tanár, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott, amikor csak egy dvd-tokot láttak meg a kezében. A filmnézés azok órák közé tartoztak, amit csak gazdaságtankor engedélyezett meg tanárunk, akit mindenki a legjobbnak tartott az iskolában. Amint elsötétült a terem, néma csend lett, a filmvásznon pedig megjelentet a kezdő képsorok, én viszont azonnal elmélyültem gondolataimban, amint megláttam Owent. Frusztrált voltam, és két teljes tanóra, avagy egy teljes film esett ki az emlékezetemből, noha testben ott voltam, lélekben valahol egészen máshol jártam, így másfél óra elteltével csak a csengő éles "visítása" repített vissza a földre. Kézfogás, egy-egy elcsattant csók, kuncogás, halk szavak suttogása - mindössze ennyire tudtam koncentrálni. Owen becsapott. Csak bámultam, amíg egyenesen tartva tekintetét kilép a teremből, egy pillanatra sem nézve rám, vagy egyszerűen vissza, és ezt én nem értettem.

- Oké. Kétszer szólítottak a film közben, és te észre sem vetted. Még jó, hogy a tanár full jó fej, és nem kaptál intőt. A régi sulimban már ezért komolyan kicsaptak volna - motyogta Zoe, és karomnál fogva húzott ki a teremből. - Figyelj. Alig vagyok itt két órája ebben a nyavalyás iskolában, és már látom, hogy valami nem frankó. Valahogy olyan furcsa minden, mint valami kísértet házban - torokhang szaladt ki a torkán, mire rá kaptam a tekintetemet. Keserűen elmosolyodtam beszédességén, és azon, hogy mindössze most beszélünk másodjára, ő úgy kezel, mint egy régi ismerőst, akinek bármiről fecseghet. - Nem értem - fújtatott, ám én tovább mentem, és lassan vezettem ki az udvarra a hosszú szünetre. Amint kiléptem a hatalmas ajtón, ami a szabadságot jelentette mindössze húsz percre, a kellemes, őszi szellő azonnal megcsapott. Kisebb, félénk léptekkel indultam meg a megszokott helyemre, és lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se nézzek Rá.

- Oké, ebből elég - bökte ki. - Miért bámulod folyton? És miért nem tudsz megszólalni? Totál idiótának érem magam, mert én itt beszélek folyamatosan, amíg te alig szólsz hozzám. Egy szavadba kerül, és elmegyek. Annyira nem értelek - rázta meg a fejét, majd egy sóhaj után folytatta. - Oké, ki az a göndörke?

- Senki - motyogtam lehajtott fejjel.

- Szerelmes vagy belé? - aprót bólintottam, és azonnal elöntött a pír. Sosem beszéltem erről nyíltan senkinek. Még magamnak sem, de mégis ez a kis mimika tudtom nélkül történt, amit azonnal megbántam, így inkább felvéve kapucnimat, próbáltam magam eltakarni, mintha úgy láthatatlanná válnék. - Jártatok? - kérdezett hirtelen rá, mire nemlegesen ráztam meg a fejem. - Hát akkor? Miért vagy úgy oda érte? És miért vagy annyira féltékeny arra a nőcire?

- Két hete megcsókolt - vallottam be csalódottan, mire Zoe olyan reakciót hallatott, ami miatt azonnal megbántam, hogy megosztottam vele. Hátravetett fejjel nevetett, majd hasára téve kezét hitetlenül megrázta a fejét.

- És ezért vagy olyan szomorú? - kuncogott, mire értetlenül ráztam meg a fejem. Ő nem ismer engem. - Rád van írva a világfájdalom. Oké, megcsókolt, és akkor mi van?

- Nekem ő volt az első - kikerekedett szemmel vizslatott közbeszólásomon, majd egyik szemöldökét felhúzva, gyanúsan méregetett.

- Neked még nem volt barátod?

- Volt, csak az utolsó tizennégy évesen.

- És nem csókolóztál előtte?

- Nem voltak komolyak, és nem jártam azután senkivel. Tudod, véget ért egy időszak, jött egy másik - magyaráztam halkan.

- Wow. Ezt nem hittem volna. Három éve nem randiztál senkivel.

- Nem hívott el senki.

- Nem csodálom - csúszott ki a száján, de próbálta gyorsan kijavítani magát. - Mármint nem úgy értem, mert tényleg gyönyörű vagy. Zöld szemek, szőke haj, vékony alak, bár kissé alacsony vagy, de a legtöbb fiú szereti az alacsony lányokat. Szerelmes vagy egy fiúba, aki két hete még téged csókolt meg, most pedig vele jár, bár veled is simán járhatna. Csak tudod mi az egyetlen gond veled? Nézz magadra. Férfi pulcsikat viselsz, amikor teljesen süt a nap. Ráadásul szürke, és teljesen elnyűtt, pláne hatalmas rád. Olyan furcsa stílusod van. Egyáltalán nem nőies, sőt mi több, förtelmesen nézel ki - mielőtt bármit is tovább mondhatott volna, azonnal megállítottam, és felálltam.

- Nekem így tetszik, oké? Ne szóld le úgy, hogy nem is ismersz. Törődj magaddal, és szerezz olyan barátokat, akik "totál" menők - motyogtam miközben idézőjeleket rajzoltam a levegőbe. - Nem kell velem lógnod. Ez vagyok én - és azzal faképnél hagyva igyekeztem el. Haza akartam menni, így ellógva az iskolából, és három leendő igazolatlan órával az úton egyedül gyalogoltam, összezárva a gondolataimmal. Nem akartam semmi mást, mint egyedül lenni. Noha igaza volt Zoénak, nem értettem semmit. Minden olyan bonyolult volt. Owen új barátnője, az új lány megjelenése, aki valamiért közel akart hozzám kerülni, a mai nap, és ez az egész. Mintha egy álomban lettem volna.