Tizenhatodik Fejezet

november 1. - hétfő

Hetvenkét óra. Ennyi idő telt el azóta, hogy a házban járkálok fel-alá a mobilomat szorongatva. Kérdések hada vesz körül, és mind annyira megmagyarázhatatlanok. Minden csengőszóra, autódudára, telefoncsöngésre felkapom a fejem, és minden ötödik percben ellenőrzöm a híváslistámat. Ezzel tudom jellemezni az egy hetes őszi szünet kezdetét. Hetvenkét órája semmi hír Owenről, pedig annyi kérdésem lenne. Miért nem keresett eddig? Reménykedve tápászkodtam fel az ágyamból, amikor az óra nagymutatója a - délutáni - hetes számra ért, ami jelezte, épp ideje volt felkelnem. Mindig szerettem a délutáni alvásokat, hisz ezzel általában eltelt a már magamnak is unalmas napjaim.

- Elmentem kicsim! - mindössze ennyit hallottam kintről, majd a bejárati ajtó csapódását. Kicsim - ez az egy szó járt a fejemben, amit nem hittem el, hogy az anyám ejtett ki a száján pár másodperce. Legalább öt éve nem szólított kicsimnek, sőt semmi kedvesebb jelzővel nem illetett. Merő gúnnyal beszélt hozzám, most pedig. Most pedig a hangjában igazi boldogságot véltem felfedezni. Felhúzott szemöldökkel meredtem magam elé, viszont ez a kérdés nem tartott sokáig, ugyanis hatalmas puffanással értem vissza az ágyba. Mint a mágnes, úgy vonzott magához, hisz az előző éjjeleim nem teltek túl jól. Rémálmok gyötörtek, és nem tudtam kiverni a fejemből, vagy valami szépre gondolni. Eldöntöttem, hogy ma minden másképp lesz. Kinézve az ablakon, az időjárás nem mutatott valami fényesen, Angliához hűen, viszont ténylegesen kikeltem az ágyból, és a szekrényem felé vettem az irányt, ahonnan kedvenc, mára már elnyűtt hosszú pamut pulcsimat kaptam ki, ami pontosan megfelelt, még ha el is ered az eső. Mellé egy hosszú, fekete nadrágot választottam, és ennyivel be is értem a külsőmet illetően. Azonnal a kijárat felé igyekeztem, miután a zsebpénzemből vettem ki egy kisebb összeget. Hiába nézegettem, a nyári munkából származó bevételem igen csak fogyóban volt, a szüleimtől pedig sosem kértem volna. Mindig szerettem magamnak megkeresni, hisz így nem tartozom semmivel Nekik, ergo nem tartozom hozzájuk az elméletem szerint, bár ezt a gyakorlat lehet megcáfolja. Hangosan sóhajtottam fel, és az ajtó előtt felhúztam magamra hőn szeretett bakancsomat, és szürke kötött sapkámat magamra kapva már el is indultam. Míg a zárral vacakoltam, átgondoltam hová is tartok, egyáltalán mit tervezek mára. Más lányok a barátnőkkel tervezik az estét, buliznak, pizsipartiznak, míg nekem maradt a jó öreg, és meg nem unhatatlan filmnézés. Egyedül. Mire észbe kaptam, már a lábaim vittek is a kigondolt helyre, ami számomra a mennyországot jelentette. Az utcánktól mindössze két saroknyira lévő filmes bolt most is barátságos látványt nyújtott az arra járóknak, ahogy a sétáló macskaköves útján a közepét jelentette mindennek. A város szívét, minden korosztály első gondolatát, ha filmről volt szó, és én is amint megpillantottam, mosoly terült szét arcomon.

- Szia Remy! - köszöntött kedvesen az üzlet főnöke, Bob, rám emelve tekintetét a barátjáról, akivel éppen beszélgetett. A hetvenes évei végén járó öregúr, akinek neve mindenkinek ismerősen cseng, udvariasan intett egyet, arra sarkalva, nézzek szét a dvd-k sokasága között. Jóleső érzés volt végigsimítani a filmeken, ami ABC sorrendben sorakoztak a polcokon csak arra várva, hogy valaki megnézze. Amint a T betűhöz értem, azonnal eldöntöttem, mit veszek meg. Mosolyogva húztam ki három évadnyi filmet a helyéről, és már a kassza felé is igyekeztem.

- Ezt a sorozatot igazán sokan viszik. Remélem neked is tetszeni fog Remy - közölte mosolyogva Bob, mire én aprót bólintottam, majd fizetés, végül elköszönés után már ki is léptem az utcára a késő őszi hidegbe. Nem is vettem észre, hogy eltelt az idő, ugyanis az ég már jócskán besötétedett, viszont én még nem akartam hazamenni. Tovább sétáltam az üzletek előtt, embereket kikerülve, akik párban sétálgattak az utcán. Szerelem - talán ez az, amit még nem tapasztaltam. Hogy milyen lehet egy kapcsolat. Kézen fogva sétálni az utcán, együtt filmet nézni, moziba járni, csavarogni. Ez az érzés mindig kimaradt az életemből. Valahogy már teljesen megszoktam a magányt, ám mégis vágytam valami újra, valami színesebbre. Gondolataim között terveztem el következő célomat, ami nem volt más, mint a Starbucks. Nem vágytam másra, mint egy könnyed, habtól ellepett forrócsokira, tetején fahéjjal. Már a puszta gondolatára összefutott a nyál a számban, és a gyomrom hangos korgással adta tudtomra, ideje enni is valamit. Ahogy beléptem, kellemes levegő csapott meg, ínycsiklandozó illatokkal vegyítve. Olyan régen jártam már errefelé, hogy a kellemes mámorban teljesen elveszett az időérzékem, és már csak arra eszméltem fel, hogy a hatalmas sor eltűnt előlem. Két kíváncsi szempár vizslatta tekintetemet, miközben én elmosolyodtam.

- Mit adhatok, gyönyörűm? - megszólítására zavaromban beleharaptam alsó ajkamba, és amint belenéztem gyönyörűen fénylő kék íriszeibe, a hangom azonnal alábbhagyott.

- Egy Starbucks Signature forró csokoládét, és Espresso Browniet, kérlek - mondtam ki dadogva a már megszokott rendelésemet, majd piruló arcomat próbáltam leplezni, miközben a pénzt átnyújtottam.

- Várd meg kérlek az asztalnál - szemtelen mosolyra húzta a száját, és egy üres asztal felé intett az egyik sarokban. Némán bólintottam, majd ismét megkorduló hasamra zavartan szegeztem le a földre a tekintetem.. Hallottam, ahogy a fiú elkuncogja magát, majd én pedig inkább elsétáltam az asztalomhoz. Ahogy az asztalhoz értem, hatalmas mosolyra húztam a számat, ahogy visszagondoltam a fiúra, aki felém pillantott. Jobban szemügyre vettem, amikor az utánam következő vevőt szolgálta ki, miközben leültem a kiválasztott helyemre. Világosbarna haja, kuszán állt, miközben homloka kissé izzadtan csillogott a bent lévő melegtől. Csodaszép, kék íriszei messziről kissé zöldnek látszottak, ám még így is gyönyörűek maradtak. Kisfiús barna bőre, olyan melegséget árasztott, amiért legtöbben az ölébe hullnak a bőr tulajdonosának, miközben szemtelen, buja mosolyával bárkit levesz a lábáról. Tipikus lányok álma, fiú, aki úgy nézett ki, mint egy hollywood-i csillag. Az időérzékemet elvesztve a srác bámulása közben csak arra kaptam fel a fejem, hogy valaki előttem áll. Tetőtől talpig végigmértem a fiút, aki nem rég még a pult mögött állt, köténnyel a csípőjén, ami mostanra eltűnt, megmutatva fekete szűk szabású nadrágját, ami tökéletes összhatást nyújtott fehér pólójával, ami kiemelte szeme színét.

- Tessék Hölgyem. Egy forrócsoki, sütikkel - mosolygott szelíden, és velem szemben leült. Felvont szemöldökkel meredtem a fiúra, aki szemtelenül kémlelt, nekem pedig hirtelen elment az étvágyam, ám korgó gyomrom megcáfolta.

- Segíthetek valamiben? - kérdeztem félve, miközben a számat elhúztam.

- Annyira édes vagy - kuncogva nézett rám, mire sértődötten lehajtottam a fejem. Miért lennék édes? És egyáltalán mi a frászt akar? - Igazából csak a nevedet szeretném megtudni - gondoltam, arra várhat, és felkapva a poharat, és sütiket, azonnal felálltam a helyemről. Sietős léptekkel léptem ki az utcára, ahol azonnal megcsapott a hideg levegő.

- Kérlek, várj már - kiáltott utánam egy hang, amire megfordultam. - Kezdjük elölről, rendben? Chase vagyok - nyújtotta felém a kezét Chase, amibe mosolyogva beletettem a kezem, ám ő ahelyett, hogy megfogta volna, a szájához emelte, és egy apró csókot nyomott kézfejemre, mire megilletődve kaptam a földre a tekintetem.

- Remy - motyogtam, és fülig érő mosolyomat próbáltam leplezni.

- Ezt ott felejtetted - nyújtott át egy táskát, amiben dvd-im pihentek, majd folytatta - Figyelj. Vége a műszakomnak, és nem szeretném, ha egy ilyen szép lány egyedül járkálna. Esetleg hazakísérhetnélek?

- Igazából - kezdtem volna el, de szemei hallgatásra ösztökéltek.

- Kérlek - motyogta, én pedig tettetett kiskutya szemein, lebiggyesztett ajkain elnevettem magam. Noha nem ismertem a fiút, és fogalmam sem volt, mit akar, az ösztönöm mégis bólintottak volna ajánlatán, ám e helyett inkább mosolyogva nemlegesen ingattam a fejem. Szokatlan volt az egész helyzet, és az sem segített, hogy remegő kezeimet próbáltam elrejteni szürke pulcsim zsebeiben. Egy pillanatra, amíg a fiú nagyot sóhajtott elutasításom miatt, félénken köszöntem el Tőle. Sosem volt erősségem a búcsúzás, és ez most sem volt másképp. Szavak helyett csak lazán intettem, ám ő elkapta kézfejemet, és egy csókot lehelt rá, amitől megilletődtem. Levakarhatatlan mosollyal fordítottam hátat neki, miközben tekintetét magamon éreztem. Egy pillanatra, míg egymagamban sétáltam a kivilágított téren, elfeledkeztem mindenről. Megfeledkeztem anyám titokzatosságáról, még az utcán is lévő figyelő, ismerős emberekről, a mobilom rezgéséről a zsebemben, és legfőképpen Owenről. Owenről, és arról a dologról, hogy tulajdonképpen naivan dőltem be minden egyes szavának. Kissé gyorsan történtek az események, és mintha egy álomban lettem volna, egyik percről a másikra ezer dolog történt. Őszintén boldognak éreztem magam pár percre, és a világ megszűnt körülöttem, ahogy arra a fiúra gondoltam, akit sosem láttam még azelőtt, mégis valami furcsa dolgot éreztem. Mintha reményt adott volna, egy lehetőséget, és talán nekem erre volt szükségem. Valami újdonságra az én szürke életemben.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok! :) (Remélem Ti is megkívántátok a képen látható mennyei fogásokat..hmmm...) Igazából nem is tudom hol kezdjem. Nos, először is iszonyatosan sajnálom, hogy több, mint egy hete nem volt rész. Tényleg olyan hamar rohantak a napok, hogy néha sem energiám, sem kedvem nem volt írni részt. A forróság engem is utolért, és nem voltam topon, így inkább a sötét szobában három napig folyamatosan sorozatot néztem reggeltől késő hajnalig. Teljesen hatalmába kerített a Teen Wolf, és egyszerűen nem tudtam letenni a laptopot, noha elhatároztam, most mást csinálok, mindig úgy voltam vele: Csak még egy rész. Gondolom Ti is voltatok így már könyvekkel, filmekkel, hogy csak még egy rész. Aztán ez ismétlődik amíg már nem bírod nyitva tartani a szemed. Hát valami ilyesmi volt. Bűntudatom volt, miközben néztem, mert közben a fejezeten is kattogott az agyam, de sehogy sem akart összeállni, pedig még erőltettem is. Tényleg ePer BOCSÁNAT, és remélem megértitek...... VISZONT. Ma kész lettem vele, remélem tetszett a fejezet. Igazából ez kissé nyugisabb rész volt, mert amolyan "vihar előtti csendet" akartam, noha nem lesz egetrengető földrengés a következő, viszont nagyjából fejben összeállt, szóval még ma lehet el is kezdem írni, viszont nem ígérek semmit. Köszönök mindent, amit Tőletek kapok! az 5 megjegyzést az előző részhez Jennának, Sárának, Lolának, Tündinek, és Szandinak. A nyolc pipát, és a mérhetetlen türelmet!:) Nagyon hálás vagyok, hisz tényleg értetek írom a blogot, és ha Ti nem lennétek, valószínűleg már abbahagytam volna. Ti adjátok az erőt, hogy írjak, és ezt tényleg nem győzöm elégszer elmondani: köszönöm!:)