Huszonharmadik Fejezet

Jóestét  Drága Olvasóim!:) Megérkeztem egy újabb résszel, amihez nincs különösebb hozzáfűznivalóm. Rövid lett, nem is érzem a legjobbnak, viszont most ennyi tellett tőlem. Jövőhéten 10 dogát írok, szóval már most is megyek tanulni. Nem akarok kisregényt írni, remélem azért elnyeri tetszéseteket. Jó olvasást!:)

ps: köszönöm a majdnem 11ezer oldalmegjelenítést, a rendszeres olvasóimat, a pipákat, és az előző fejezethez Norcas-nek, és Cassie-nek a kedves szavakat! Nagyon hálás vagyok nektek! Fantasztikusak vagytok!:) lots of love, eszti.xx

november 13. - hétfő / folytatás

Teljesen megsemmisülve álltam az iskola bejáratán, lábaimat egyszerűen nem tudtam mozgásra késztetni, míg végül a becsengő véget vetett ennek. Tekintetemet a földhöz szegezve szambáztam végig a folyosókon, miközben egy-egy elcsípett mondat a beszélgetésekből meg-megmosolyogtatott. Pillantások tömkelegét éreztem hátamon, bár valójában nem tudtam eldönteni, hogy csak az elmém szüleménye-e, mert amikor bármerre néztem, csak egymással beszélgető társaságokat láttam.
- Végre már. Azt hittem egy örökkévalóságig tart, míg összeszeded magad - motyogta Zoe, majd karon ragadva engem vigyorgott.
- Várj már. Hova sietsz?
- Pszt - tapasztotta a számra a kezét, majd az ajtóhoz hajolt, ahol már javában folyt az óra, amit két gyengéd kopogás szakított félbe Zoe keze által.
- Elnézést a késésért - mentegetőzött azonnal barátnőm, de mindhiába, hisz Mr Cartner menthetetlen volt. Gyűlölte a - szerinte -, törvényt szegő diákokat, engem pedig kifejezetten utált.
- Hölgyeim! A történelem szent, és sérthetetlen. Tudják maguk a házirendet? Hihetetlen, hogy egyesek mit képzelnek magukról. Üljenek le azonnal - ordított, bennünk pedig megfagyott egy pillanatra az élet is. Zoe kezem után nyúlt, hogy megfogja azt, majd gyorsan eliszkoltunk helyünk. - És csak, hogy tudják. Öt perc késés - motyogta, és azonnal elővette a naplót beírni "vétkünket".
- Ez a pasi nem normális - hajolt hozzám Zoe, mire apró vigyorra húztam a számat.
- Erre még csak most jössz rá? - suttogtam, majd ahogy vissza akartam fordulni előre, zöld íriszek fogadtak rabságukba. Azonnal elkaptam tekintetemet, amint Owen óvatos mosolyra húzta száját, bennem pedig feléledt valami. Feszengve éreztem magam a ruhában, noha keresztbe tettem lábaim, oly' rövidnek éreztem. Kezeimmel némán próbáltam lejjebb húzni, mindhiába, hisz semmiképpen sem sikerült. Nagyot sóhajtva könyököltem fel a padra, és próbáltam elterelni figyelmem a tollak sercegésére, amint serényen jegyzeteli több ember az órai anyagot, vagy éppen a tanár beszédére, amint a társadalmi különbségekről beszél.
- Mr Green. Kérem, jöjjön ki egy pillanatra. Alá kell írnia néhány papírt! - az osztály elnémult, amit halk sutyorgások követtek, amikor Owen felállt a székéről. Parancsoltam magamnak, hogy ne forduljak felé, ám amikor gyengéd ujjakat éreztem kezemen, nem tudtam megállni.
- Eszméletlenül nézel ki - motyogta miközben elhaladt mellettem, majd mély levegőt véve végül végigsimított kézfejemen, nekem pedig a térdeim megremegtek. Ha nem ültem volna, valószínűleg összeesek erre a gesztusra, ám zavaromat látva ő csak kajánul elvigyorodott, majd visszafordult a tanárhoz, aki eközben már hozzá beszélt. Csak bámultam, és nem tudtam levenni róla a szemem. Keresztbe tett lábakkal, összefont karokkal hallgatta a nyugodt hegyi beszédet, és lazán dőlt neki az asztalnak, egyszer-egyszer bólintva jelezte, hogy érti amit mondd. Laza stílusa, szakadt farmerja, fehér V nyakú pólója tökéletesen kihangsúlyozta izmos karjait, míg göndör fürtjeit hátra-hátra túrva állította meg, hogy ne hulljon szemébe. Egyszerűen tökéletes volt.
- Khm - bökött meg Zoe, ezzel teljesen kirázva gondolataimból, ám mikor felé néztem, csak megrázta fejét, és figyelmét visszaszentelte a füzetének, amibe különböző mintákat rajzolt.
- Cöhh - hallottam Brittany lekezelő hangját, amit kuncogások, vagy egy-egy beleegyező szó követett.

***

- Mégis mi volt az Owennel? - támadt le rögtön csengetés után Zoe. Elkerekedett szemekkel néztem hirtelen felindulását, amit először nem értettem, míg végül le nem esett a dolog.

- Semmi nem volt Zoe. Nyugodj le.

- De volt. Remy, nem teheted ezt. A bátyám - halkult el a hangja, majd kezeit azonnal szájára tapasztotta.
- Nem értelek - ráztam meg a fejem.
- Hagyjuk - suttogta, majd tekintete visszasiklott a folyosóra, ahol éppen átvágtunk a diákok között. Szó nélkül követtem a lányt, aki mindössze gyorsan sétálva haladt előre, miközben arcáról csalódottságot lehetett leolvasni. De miért csalódott?  Mi lett az életvidám lánnyal, vigyorgó lánnyal?- tettem fel magamnak a kérdést, ám választ nem kaptam. Olyan hirtelen történt minden. Egyik pillanatban még Zoe után sétáltam, a másikban az egyik sarokban találtam magam a szekrények mellett, és szívem heves tempóban kezdett el verni. A meglepettség, az adrenalin, izgalom végigfutott porcikáimon, és amint megéreztem férfias illatát, zavaromban a földhöz szegeztem tekintetemet.
- M-mégis mit cs-csinálsz? - dadogtam, és gondolataim azonnal szertefoszlottak. Csak meleg leheletét éreztem nyakam hajlatában, miközben egyre közelebb hajolt.
- Fogalmam sincs - suttogta, kezével pedig a szekrénynek támaszkodott. - Nem tudok nem rád gondolni Remy, amióta beléptél azon az ajtón - dörmögte, rekedt hangjára pedig remegés futott végig porcikáimon.
- Mi a francot csinálsz, Owen? - ajkai amint elnyíltak, hogy mondjon valamit, azonnal be is zárta, amikor egy magas hang szakította félbe. Szinte egyszerre kaptuk oldalra az arcunkat Brit irányába, aki tombolva nézett Owenre, és szikrákat szóró szemekkel rám. Ösztöneim megfagytak, az agyam kikapcsolt, és a hirtelen történt eseményektől teljesen kikapcsoltam, mindössze cselekedeteimre hallgattam. Kezeim széles, izmos mellkasára siklottak, és ahelyett, hogy kiélveztem volna ezt a közelséget, tudatalattim harcolt ellene. Szó nélkül toltam el magamtól, majd belenézve gyönyörű íriszeibe, amelyek mindig rabul ejtettek, most mégis elfordultam tőlük, és lábaim eltávolodtak tőle. Minden összezavarodott bennem, és azt hittem mindez a képzeletem szüleménye.
- Mi a istent csináltál ezzel? Owen? Válaszolj!
- Nyugodj meg Brit. Semmi nem történt. Ő senki. Semmit nem jelent. Csak szórakoztam - hallottam meg utolsó szavait, ami miatt teljesen elborultam, és szívem összeszorult. A zokogás szélén álltam, mégis emelt fővel léptem be a francia előadóba.
- Jól vagy, Remy? - összehúzott szemekkel mért végig barátnőm, akit az előbb "faképnél hagytam". - Le vagy sápadva. Jól vagy? - aprót bólintottam, egy mosollyal álcázva fájdalmamat, ami belülről felőrölt.
- Kérlek, ne hazudj. Mi történt? Hol voltál?
- A-a mosdóba - mielőtt szólásra nyitotta volna száját, telefonom rezegni kezdett a kezemben, ami mindkettőnk figyelmét felkeltette.
"Emlékszel arra, amit megbeszéltünk? Várlak a sulid előtt arra a beígért kávéra. C." 
- Oh, hogy úgy - vigyorodott el a velem szemben álló, majd visszaült padjára. Fájdalmasan elmosolyodtam, majd feloldottam a képernyőt. Legszívesebben lemondtam volna az egészet, de amikor a küldés gombra kattintottam volna, megjelent az ajtóban ő, és a szőke hajú díva, kézen fogva, harsányan nevetve valamin. Mindketten felém néztek, és akkor. Akkor, az arcukat látva a telefon majdnem kiesett a kezemből, de kiléptem az üzenetekből. Nem válaszoltam, nem akartam. Mintha életemben először bosszút akartam volna állni. Valakin, valamiért. Nem ismertem magamra. Én nem ilyen vagyok.