Huszonnegyedik Fejezet

Sziasztok Drága Olvasóim!:) Nincs különösebb hozzáfűznivalóm, és nem is akarom rabolni a szót, remélem, hogy tetszeni fog! A következő részt már el is kezdtem írni, ám nem tudom mikor fogom tudni tovább folytatni, és felrakni, ám jövőhéten biztosan lesz!:) Nagyon jó olvasást!:)

ps: Eszméletlenül köszönöm az előző fejezethez a pipákat, és a kommenteket Cassie-nek, Fannirr-nak, és három kedves "anonymus" olvasómnak. Egyszerűen imádlak titeket!:)

november 17. - péntek

Hivatalosan is kicsengettek az utolsó óráról a héten. A diákok fáradtan, lomhán ballagtak a folyosón, mint akik nem tudták kiheverni ezeket a brutális heteket az őszi szünet után, és akiknek már teljesen elég volt a gimnáziumból. Mindenki lézengett, ki-ki órára sietett, mások minél inkább el akarták hagyni ezt a szörnyű helyet, és ráhangolódni az éjszakára. Minden diák számára megváltás volt, amint kicsengettek, és szinte azonnal érezhető volt a pénteki hangulat. Ásítozva, mégis vidáman léptem ki az iskola kapuján a diákok rengetegével, ám mégis egymagam, hisz Zoenak bent kellett maradnia órák után. Körülnéztem, mégsem láttam azt a személyt, akire gondolva vegyes érzelem cikázott végig bennem, míg nem feltűnt az utca sarkán, lazán zsebre dugott kézzel, fekete kapucnis felsőben, bakancsban, és egy fekete szűkített nadrágban. Egyszerűen szívdöglesztően nézett ki, de amint kigondoltam, vissza akartam szívni, mert azonnal elmosolyodva lehajtottam a fejem. Legbelül magamon röhögtem, és erős vitákat folytattam felvetéseimmel. Hol van az a Remy, aki alig mert megszólalni? Aki zárkózott volt? Hova tűnt, és legfőképp ki űzte el? - egyszerűen nem tudtam elhinni, mikor változtak így rohamosan meg az érzéseim, csak arra kaptam fel a fejem, hogy boldog vagyok. Úgy istenigazából. Voltak rossz pillanatok, de időm többségében próbáltam fellelni a pozitív dolgokat, amik körülvettek engem. Elűztem magamban a kételyeket, és valamiért nem is vártam őket vissza. Nem tudtam, meddig fog tartani, csak azt, hogy addig minden pillanatát ki akartam élvezni, mégha ez csak egy ideig, óráig is tart. Nem tudtam elüldözni pesszimista énem, és legbelül éreztem, hogy nem is olyan soká, valamilyen rossz dolog fog történni. Ám amint egyre közelebb ért hozzám, minden gondolatom elillant, és mosoly futott végig ajkaimon, ahogy apró vigyorra húzta száját, mely által kilátszódott gyönyörűen fehér fogsora. Szemei csillogtak, ahogy rám nézett, majd alaposan végigmérve teljesen lealázott engem, és a bennem elterjedt hő úrrá lett rajtam, mindössze egy pillantásától. Soha senki nem nézett rám így, vagy legalábbis nem ilyen feltűnően. Legtöbben másságom, vékonyságom miatt bámultak, mások leginkább mit sem törődve inkább láthatatlannak gondoltak. Viszont amikor kissé eltátotta száját, arckifejezése nem gúnyról árulkodott, mint a legtöbb embernél, hanem valami egészen másról.

- Eszméletlenül nézel ki - nyögte ki végül, mire megszokásból végignéztem magamon. Semmi különleges nem volt bennem, sem rajtam, egyszerű barna nadrágot viseltem, bokacsizmával, fehér inggel, rajta egy barna szövetkabáttal, piros sállal a nyakamban. Mégis, mikor szemeibe néztem, valami ragyogást láttam benne, és akkor, ott valamiért megfelelőnek éreztem magam. Elpirultam arckifejezését látva, ami miatt halkan felkuncogott, meleg lehelete a levegőben kisebb ködöt alkotott, ami miatt összerezzentem, hisz ekkor éreztem meg ténylegesen, mennyire lehűlt a levegő napközben.

 - Köszönöm - suttogtam halkan, kezeimet kereszteztem magam előtt, ezzel próbáltam enyhíteni didergésemen, de mozdulataim megfagytak, amint kezemet tenyerébe csúsztatta. Meglepettségemben a földet kezdtem el bámulni, hirtelen hő terjedt szét testemben, szám kisebb o betűt formált.

- Induljunk - kezeivel elengedett amint megérezte zavaromat, és legszívesebben vissza húztam volna magamhoz, mégis helyette zsebeimbe süllyesztettem reszkető végtagjaimat. Vér szökött arcomba gondolataim által, és lassan száznyolcvan fokos fordulatot vettem, arcomról azonnal lefagyott a mosoly. Úgy éreztem, mintha egymillió szempár bámult volna rám, amit teljes mértékig kétlek, ám abban biztos voltam, hogy kettő nekem szentelte figyelmét. Zöld íriszei a belsőmbe láttak, arckifejezése eltorzult volt, kezeit ökölbe szorította, amint Chase gyengéden átfogta csípőmet azzal a céllal, hogy indulásra késztessen. Én mégsem tudtam megmozdulni, csakis őt láttam, senki mást. Engem nézett, és én is őt, a világ megállt körülöttünk mindaddig, amíg a társaságából, ahol állt, magához nem rántotta Brittanyt, aki teljesen lesokkolódott. Szorosan nyomta a kerítéshez, ajkaival vadul falta a lányét, látványuk szinte gyomorforgató volt. Gyorsan kaptam el tekintetemet róluk, és azonnal Chase után iramodtam, aki mit sem tudva egy ragyogó mosollyal ajándékozott meg. Melegség töltötte el szívemet, ahogy kissé közelebb húzódott hozzám érintve karomat, és eme kis gesztus többet ért számomra, mint bármilyen szó. Szó szerint boldog voltam, és nem tudtam mit mondani, de ahogy láttam, ő sem volt a szavak embere. Csak éppen hogy ránéztem, de amint ő is felém kapta a tekintetét, elvörösödve fordultam vissza. Mindketten csak a gondolatainkkal voltunk elfoglalva, míg nem be nem léptünk egy kisebb kávézóba, ahol megérezve a kávé kesernyés illatát, valami feloldódott bennünk, ahogyan segített levenni kabátomat, majd kihúzta a széket. Rendelésünk után mindketten felszabadultunk, ahogy a nagy nyüzsgés eljutott hozzánk, és egy mozgalmas, élettel teli péntek délutánba csöppentünk. Az idő szinte repült, ahogy Chaseből végül ömlött a szó, és észre sem vettük, mennyire telik az idő, mindössze a napszak változásából következtettünk. Városunk éjsötét köpenyébe bújt, a lámpák fénye kellemesen világította meg a sétálót, ahol emberek, szerelmespárok, barátok sétálgattak. A reggeli hóból kissé már elolvadt a napközben feltűnő nap miatt, ennek ellenére ami megmaradt, mindenkivel éreztette a téli, ünnepélyes hangulatot. Egyszerűen teljesen magával ragadott minden, úgy éreztem magam mintha az első randimat éltem volna át. Meghitt volt, csodálatos, de tudtam, nem fog folytatódni, hisz ez csak egy baráti találkozó volt. Mire észbe kaptam, a házunk előtt álltunk, lábaim viszont nem mozdultak tovább, és a velem szemben álló fiú se segített ezzel. Elém állt, szemeivel fürkészően kereste tekintetemet, kezeivel megragadta enyéimet, testünk szinte összesimult. Elnéztem zavaromban, ám tenyerével visszatartott. Gyengéden fordított maga felé, kék szemeimmel fel kellett rá néznem.

- Imádtam a mai napot. Szeretném, ha megismételnénk - suttogta, ujjai lágyan simogatták kézfejemet, ami reszketett a hideg levegőtől, mégis, amikor lehelete megcsiklandozta arcomat, kellemes bizsergés futott végig porcikáimon. Aprót bólintottam, szavaimban nem voltam biztos, de ő megértette, és lejjebb hajolva telt ajkaival kipirosodott orcámra egy csókot nyomott.

- Jóéjt - motyogta, és azon nyomban el is lépett mellőlem, engem pedig azonnal megcsapott a hideg fuvallat.

- J-jóéjt - dadogtam, és szinte majdnem elestem. Lábaim elgyengültek, még mindig a varázsa alatt voltam az előbb történteknek. Felkuncogott ügyetlenségemen, míg én az ajtóba kapaszkodtam, és néztem, ahogy utoljára hátraintve elhagyja látókörömet.

- Ki volt az a fiú, Remy? - egy magas, vékony hang szakított félbe, teljesen kizökkentve ezzel mindenből. Szívverésem fokozódott, az érzések eltűntek, ahogyan megláttam magammal szemben anyám kíváncsi tekintetét, amit oly régen láttam. Mégis hol volt ennyi ideig? Régen láttam, szemöldökeimet összehúztam, el sem tudtam képzelni mit művelhetett.

- Semmi közöd hozzá - vágtam rá pofátlanul, csizmáimat hanyagul dobtam le, a feszültség érezhető volt.

- Az anyád vagyok. Jogom van tudni - ordított rám, bennem pedig felszabadult az adrenalin.

- Nem, nincs jogod tudni. Nem vagy az anyám. Istenem! Hogy is lehetne valaki olyan, mint te, egy tisztességes szülő? Akiről napok óta semmit sem hallottam? Aki egész életemben csak kritizált? Akit az sem érdekel, mi van velem, csak valami szaftos pletykára vár?

- Nem beszélhetsz így velem! Hallod?! Ne merj elmenni! Remy! - kiáltott, de én csak a lépteimre figyeltem. Minél hamarabb egyedül szerettem volna lenni. Hangulatom szempillantás alatt átváltozott, a feszültség, a stressz, ami pillanatok alatt felhalmozódott bennem, zokogásként tört rám. Az emlékek, miként Owen a kerítéshez szorítja a barátnőjét, a gúnyos nevetések, amiket ma, sőt, egész életemben kaptam. Anyám kiabálása az ajtó mögül, ismét az egyedüllét érzése szinte felemésztett egészen addig, míg szépen lassan álomba nem sírtam magam.