Tizenötödik Fejezet

október 29. - péntek

*Külső szemlélő*

Pattanásig feszültek az idegek mindössze fél órával a kezdés előtt. Mindenkinek más ok miatt, ám volt egy fiú, aki amiatt a lány miatt érzett kétségeket, akiért oly' sóvárogva várt a kezdetek óta. Lehetetlen volt elképzelnie, hogy mással táncoljon, és a koreográfussal az utolsó pillanatban tért közös nevezőre. Ed csak Remy boldogságát akarta, amit úgy gondolt, Owen mellett nem kaphat meg, hiszen ő csak kihasználja, de a végén engedett a fiúnak. Owen nem tudta az érzéseit rendbe rakni, mindössze annyit tudott, hogy a közelében akarja tartani a lányt, aki oly' esetlennek tűnt a szemében, mégis elragadónak. Nem értette, miért táplál meg nem fogalmazott érzéseket iránta, hisz lányok százait megkaphatta volna, akik szebbek, csinosabbak, ismertebbek, talpraesettebbek, és túl könnyű prédák. Talán ez volt a baj. Remy a szemében olyan ártatlannak, elérhetetlennek tűnt, aki nem tudta, igazából milyen vonzereje van, és azt sem sejthette a folyosón lehajtott fejjel járva, hogy hány srác néz utána, és kémleli a bezárkózott lányt.

- Hé haver. Megbeszélés - szólalt fel a semmiből a fiú legjobb barátja, Adam. Észre sem vette, hogy rohannak a percek. Hát akkor itt az idő - gondolta, és ellökte magát a faltól, aminek támaszkodott. Még mindig fájt a bokája, és a táncot is hirtelenjében kellett megtanulnia, ám mégsem ez volt a legnagyobb baja, hisz nem akarta mással látni Őt. Talán ezért is volt a legnagyobb félelme az, hogy egyszer elveszíti a lányt, akit nem tekintett szerelmének, mégis különös érzéseket táplált iránta.

***

*Remy szemszöge*

Az utolsó közös tánc – ez a szöveg díszelgett az iskola kapuján, ahol a vendégeket fogadták. Alsóbb évesek álltak mosollyal az arcukon, és megtiszteltetésnek érezték, hogy a negyedikesek szalagavatóján részt vehetnek. Szokás volt az iskolában – noha én nem régóta járok ide -, hogy mivel elsősök, másodikosok, és harmadikosok nem vehettek részt eme jeles eseményen, csak azok, akik valamiféle segítséggel szolgáltak a megrendezésében, versenybe szálltak ezért egymással, majd később büszkeség volt mesélniük az irigykedve néző társaiknak a táncról, de legfőképpen az utána következő afterpartiról. Amire minden tizenkilencnél fiatalabb vendéget várnak, és amire természetesen én nem megyek. Hogy miért is? Azért, mert a bulizás nem az én műfajom, a társasági élet meg pláne nem.

- Izgulsz? - Danielle lágyan csengő hangja szólalt fel a semmiből. Hogy izgulok-e? Mármint mi miatt? Ha a tánc miatt, akkor nem, egyáltalán nem, ahhoz képest, amit akkor érzek, amikor meglátom Owent az iskolában, a folyosón, vagy csak az utcán. Olyankor szörnyű félelem fog el, ahogy egyetlen pillantásával képes a padlóra küldeni,  és a legrosszabb, hogy tudom, sosem kapom meg.

- Fogjuk rá - nyögtem ki végül Danie várakozó arckifejezését látva. Elmosolyodott, és a bejáratra pillantott. Fél óra. Mindössze ennyi idő volt a kezdésig, engem pedig minden egyes perccel közelebb vitt a félelemhez. Féltem, magam sem tudom miért. Ahogy végigmentem, mondhatni barátnőm kíséretével a folyosón, az öltözők felé, egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam a ruhában. A fényes fekete falakon visszatükröződött alakom, és egyre jobban feszengtem. Ez nem én vagyok - ez a mondat járt a fejemben, miközben ruhámról szolid, mégis kihívó sminkemre, majd piros ajkaimra tévedt a figyelmem. Legszívesebben lemostam volna magamról, és kibontottam volna a hajam, hogy az arcomba hulljon, ám valami visszafogott. Idegesen kezdtem el körmeimet piszkálni, miközben az ajtó előtt megállva a szám szélét rágtam, amin keresztül hallottam Edet, miközben bíztató szavakat önt a többiekbe, ami azt jelentette, elkéstem. Mint Taylor Swift - You belong with me című számában, én is úgy éreztem magam. Ahogy lassan kinyílt a bejárat, mindenki annak irányába nézett, ahol én álltam, míg Danielle feltűnés nélkül osont oda barátjához. Lehajtott fejjel indultam el az egyik üres sarokba, miközben több figyelő szempárt éreztem magamon, és néhol egy-egy összesuttogást. A feszültség fokozódott, amikor Ed megakadt a beszédben egy pillanatra. Felnéztem, és az első, akit megláttam Ő volt. Owen itt van! Gondolkodni sem volt időm, mégis mit keres itt, hisz azonnal lekötött tökéletes külseje. A zakó, melyen egy fehér virág díszelgett, és mely alatt hófehér inget viselt, fekete nyakkendővel kápráztató látványt nyújtott. Ha lehet mondani egy fiúra, hogy gyönyörű, hát ő az volt. Minden szempontból. A smaragdzöld szemei, melyek mindig oly' csodálatosan fénylettek, még ha néha félelmet is keltettek, volt benne valami megnyugtató, amivel mindig rabul ejtett. Ahogy nézett rám, szemeiből semmit nem lehetett kiolvasni, ennek ellenére résnyire kinyitott szája megdöbbenésről árulkodott.

- Khm - Ed torokköszörülése egyfajta jelzés volt, hogy már túl sokáig volt néma csend a teremben. Azonnal elkaptam a tekintetem Owenről, és azonnal tánctanárunkra terelődött a figyelmem. Apró mosoly bujkált szája sarkában, amit próbált lenyomni, de nem igazán ment neki. Gyorsan teltek a percek, és minden egyes szó után elkezdett az idegességem kisebb harmóniára váltani, amit Ed megnyugtató hangja okozott. Kisebb mosollyal az arcomon álltam be a helyemre, és a mellettem lévő üres helyre terelődött a figyelmem, amikor felkonferálták a táncunkat. Újra a feszültség lett úrrá rajtam. Mégis hol van a párom? Szemeimmel Edet kutattam, ám amikor megpillantottam a másik oldalon lévő ajtónál csak meredten bámultam Rá. Ugye most szórakozik? Szentül hittem, hogy innen kellett indulnom, de a végére teljesen összezavarodtam, mígnem egy fuvallat jelezte, valaki mellém jött. Lehunytam szemeimet, és mélyen szippantottam az oly' ismerős illatból, majd zaklatottan néztem fel a mellettem álló fiúra.

- Mé-mégi- ho? - nem tudtam kinyögni egy árva szót sem, amit a helyzet okozott, ugyanis elindult a zene. Bátran fogta meg a kezem, és tette karjára, ami az indulást jelképezte. Azonnal melegség fogott el, mikor hozzám ért, és mint egy szikra, amiből azonnal fellobbant a szívem. Értetlenül pillantottam Edre, akinek szájáról leolvashattam a "Sajnálom" szót. Idegesnek, és becsapottnak éreztem magam. Közel vont magához, amikor az első ritmust kellett lépni, talán közelebb, mint kellett volna, miközben a fülembe szuszogott. Az összeesés szélén voltam, rettegés fogott el, és teljesen kiment minden gondolat a fejemből, nem tudtam egyszerűen a táncra koncentrálni. Elfelejtettem a lépéseket, és egyre jobban csak a körülöttem lévő feszültséget éreztem. Az ebédemet a torkomban éreztem, és a Rólam alkotott vélemények sem segítettek. Mindenki kérdőn nézett Ránk, nekem pedig betelt a pohár. A gyomrom felfordult, és nem tudtam csinálni. Nem számított, hol voltam, vagy kivel. Lámpalázban égtem, és a terem kezdett egyre szűkebb lenni, miközben egyre kevesebb levegőt tudtam magamba szívni. Foltokat láttam, és úgy éreztem, mintha mindenki Rám figyelne, és rajtam röhögnének, vagy Rólam sugdolóznának. Nem gondoltam másra, csak, hogy kijussak onnan. Kibontakoztam akkori táncpárom kezei közül, és azonnal az ajtó felé siettem. A köhögés rohamokban tört Rám, és a legközelebbi mosdó felé igyekeztem. A vécé felé görnyedve az ajtó mentén lecsúsztam a földre. Nem érdekelt a ruhám, a sminkem. Csak azt akartam, hogy minél előbb vége legyen mindennek.

***

*Külső szemlélő*

A fiú idegesen túrt bele hajába, amikor Remy elfutott előle. Azt hitte, hogy miatta volt ez az egész, és megbánta a percet, amikor azt gondolta, minden jól fog menni. Beleharapott ajkába, miközben bénán állt a teremben, ahol mindenki furcsán nézett Rá. Idegesen pillantott Edre, aki nem tetszően megcsóválta a fejét, és állta pillantását, mígnem egy táncpár neki ütközött. Nem tudta, mi a legjobb. Utána menni, vagy csak eltűnni onnan? Vegyes érzelmekkel elindult végül a lány után, akinek nem értette a hirtelen kirohanását. Nem így tervezte. Azt hitte, minden a lehető legjobban fog sikerülni, de minden meghiúsult. Miért nem tudok kiigazodni Rajta? - csak erre tudott gondolni, miközben idegesen nyitott be minden útjába kerülő ajtón. Szentül hitte, hogy Remy táplál iránta érzéseket, de egója hamar eltűnt ezek után, és már csak a lány bocsánatát akarta elnyerni. Pár perc után a mosdó irányába vette az irányt. Nem számított, hova is készül menni, vagyis pontosabban először átgondolta, hogy tényleg beakar e menni a női mosdóba, de végül benyitott. Egy idős nő állt ott, aki éppen kezet mosott, mást rajta kívül nem látott. A hölgy furcsán méregette Őt, ám egy vállrándítás kíséretében elhagyta a helyiséget, míg a fiú a fülkék irányába vette az irányt, és a zárt ajtók közül az utolsón akadt meg a szeme, ami alól egy fehér ruha lógott ki.

- Kérlek nyisd ki.

- Menj el Owen - válaszolt Remy kérlelő hangon.

- Nem, amíg el nem mondod mi a bajod. Rosszul vagy? Vagy miattam mentél el? A rohadt életbe is. Válaszolj! - mérgesen motyogta a szavakat, amitől a másik fél megijedt, és jobban bezárkózott. Nem válaszolt, ami a fiút feldühítette, és ököllel beleütött az ajtóba, ami megremegett kezei alatt. Percek teltek el némán, és a kintről jövő taps jelezte, vége az első táncnak, és most jöhet pár vers, vetítés. Egyszer úgyis ki kell mennem - mérlegelte a helyzetét Remy, noha nem tudta, milyen kitartó is a fiú, végül már csak a zár kattanását lehetett hallani, amire Owen felkapta a fejét. Elállt az ajtóból, és mind két személy visszafojtott lélegzettel nézett egymásra.

- Gyönyörű vagy - motyogta maga elé Owen, és a lány piros ajkaira tévedt a figyelme. Remy zavartan túrt bele a hajába, és ajkába harapott, ami megszokássá vált nála. - Ne csináld ezt még egyszer kérlek - lehunyta smaragdzöld szemeit.

- Mégis mit? - értetlenül vonta fel a szemöldökét.

- Ne harapj bele az ajkadba - minden egyes kimondott szónál közelebb lépett a félénk lányhoz. - Olyan szexi. A piros rúzs, a szájharapás. Hm - egyre jobban vágyott rá, hogy megcsókolja. Gyengéden fogta össze egyik kezével a lány kezeit, aki a rémülettől teljesen elveszett. A földet kezdte el bámulni, mígnem Owen a másik kezével az állához nyúlt, és közelebb hajolt hozzá. - Csak egyetlen csókot adj. Kérlek - lehunyta szemeit, és Remy ajka előtt megállt, ám amikor nem lökte el, közelebb hajolt. A világ megszűnt létezni számukra, amikor egymáshoz értek. Régóta vártak erre, és megtörtént. Owen elengedte Remy kezét, és magához húzta, hogy testével ölelhesse őt körbe. Mindketten vágytak egymásra. Eszméletlenül régóta.

***

*Remy szemszöge*

Mint egy álom, oly' gyönyörű volt ez a pillanat, de azonnal vége is szakadt. Egy szempillantás alatt léptem át a gondolataimat, és azonnal elhúzódtam attól a fiútól, akiért bármit megadtam volna, hogy velem legyen. Most itt volt, és én mint mindig mindent, ezt is elszúrtam.

- É-én hazamegyek - nem is tudom, mit gondoltam. Azt hiszem, hivatalosan is egy idióta vagyok.

- Hazakísérlek - gyors válaszára nem tudtam semmit mondani, de legszívesebben kifutottam volna a világból is, amiért egy barom vagyok. Hangtalanul mentem el mellette, és az üres folyosóra néztem. Megfutamodtam, és elhúzódott húsz perces sétánk alatt nem szóltam egy szót sem. Hiába próbált kapcsolatba lépni velem. Egyik fülemen be, a másikon ki, majd egy hangos sóhaj kíséretében nem szólt többet, én pedig gondolataimmal maradtam. Életem első csókját kaptam ma este, és elrontottam. Mégis, az a rövid pillanat örökre belevésődött az emlékezetembe. A tökéletes ajka, ahogy gyengéden simogatta az enyémet, sosem fog kitörlődni az eszemből, majd ahogy kezével beletúrt hajamba. Belevésődött, és innentől kezdve mindig emlékezni fogok Rá, azzal a hatalmas ballépésemmel, ami utána következett. Hogy mit miért csináltam? Magam sem tudom. Apró mosollyal néztem a mellettem álló fiúra, akinek arcán rúzsfoltot fedeztem fel. Az érzéseimet nem tudtam kontrollálni, és vissza akartam menni az időben. Újra akartam csinálni, de mégsem. Valami visszafogott. Megijedtem az egész csóktól, és nem csak Owentől. Féltem, hisz tizenhét éves létemre sosem csókolóztam. Bepánikoltam, és most itt tartunk. Szótlanul lépkedünk egymás mellett, míg én a táskámat fogom, Owen zsebre dugott kézzel néz a semmibe. Angliához hűen sötétség volt már a városokban, köztük itt is. Az utcai lámpák fényei világították az utat, vagy egy-egy mellettünk elhaladt autó.

- A-azt hiszem megyek - hangomat alig találtam meg, és dadogva ejtettem ki a szavakat. Felnéztem a házra, ami Owenékéhez képest jócskán kisebb volt.

- Figyelj. Sajnálom, ha valamit elrontottam - hangja elhalkult.

- É-én vagyok nagyon e-elfuserált. Nem t-tehetsz róla - dadogásom zavarba ejtő volt.

- Hé. Nem vagy elfuserált. Csak még nem találtad meg a helyed - rekedt hangjára felnéztem, ő pedig féloldalasan elmosolyodott.

- Köszönöm - suttogtam a szavakat, és intettem egyet, majd benyitottam a házba. Azt hiszem, az unalmas szürke napjaim után, életem legfurcsább éjszakáján lehetek túl, a legkülönösebb tettekkel együtt, amit még én sem értettem, mégis örökre emlékezni fogok erre a napra, ami oly' zavaró, zavaros. Örökre.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

sziasztok: mint látjátok, meghoztam az új részt, ami remélem elég hosszúra sikerült! Nincs különösebb hozzáfűzni valóm, csak annyi, hogy remélem tetszeni fog. Azért nem hoztam hamarabb, mert még nem teljesen állt össze, és szerettem volna, ha ez a rész egy kicsit csattanósabb (jézusom, van ilyen szó?) lenne, és nem csak a "szürkeségről" szólna. Remélem elnyeri tetszéseteket, és megajándékoztok pár kommenttel!:)

köszönöm: először is a türelmet.:) másodszor is: az előző fejezethez a pipákat, a két kommentet szanidnak tündinek. helgának az egyik bejegyzésemhez, és végül, de nem utolsó sorban a +1 feliratkozót, Nikit.:) #imádomazolvasóimat