Tizenegyedik Fejezet

október 22. - péntek

Két hét. Kimondva ez nem sok időt jelentett, de nekem igenis nehéz volt túlélni. A magamnak tett vallomás csak rontott a helyzeten, és már nem tudtam ránézni a mellettem ülő fiúra. Igen, két hét telt el. Két hosszú hét, amelynek minden napját szinte szenvedve éltem meg. Hiába próbáltam kontrollálni érzéseimet, nem ment. Egyszerűen nem tudtam Owent kiverni a fejemből. Mindenhol ott volt, én pedig már oda se tudtam figyelni az órákon, hisz csak az üres padját bámultam szüntelenül, és hiába próbáltam elfelejteni, nem ment. A beismerést, miszerint szeretem, nem tudtam elnyomni magamban, és ez olyannyira belevésődött a gondolatomba, hogy akaratlanul is őt képzeltem mindenhová. És ez ma sem változott. Nem tudtam, mi fájt jobban. Az, hogy nem mertem a szemébe nézni, mert tudtam, hogy ő nem érez irántam úgy, vagy az, hogy a lehetetlen után vágyódtam, mert ez nem volt más. Hihetetlen vágyat éreztem, hogy megérinthessem, hogy beletúrhassak göndör fürjeibe, amelyek ma is olyan észveszejtő látványt nyújtottak. Azt hittem, ezt a napot kicsivel jobban fogom megélni, de amikor megpillantottam a reggeli jelzőcsengőnél, azt hittem elájulok. Nem tudtam, mit csináljak, hisz nem készültem fel erre. Nem készültem fel Rá. Két hét után, amikor életemben egyszer figyelmetlenül léptem volna be a terembe, a maga nyugodt pénteki hangulatával, ott volt Ő. Fekete farmert viselt, hozzáillő fekete bakanccsal, sötétkék ingje lazán volt feltűrve kidolgozott karjain, nem beszélve a tükröződő nyakláncáról, amely oly' szépen ragyogott a kigombolt inge alatt. Nem akartam elhinni, de amikor rám nézett oly' zölden csillogó szemeivel, mintha rabul ejtett volna. Csak bámultunk egymásra, noha a barátai a társaságuk figyelme alá ejtette, ő mégis engem nézett. Hirtelen kaptam el a tekintetem róla, amikor Adam fejével követte Owen tekintetének irányát. Ideges, feszült volt az egész napom. Nem mertem felnézni a padomból, noha minden becsengőkor belerúgott a székembe, amit nem értettem. Miért foglalkozik velem? Miért láttam ma reggel azt a különös csillogást a gyönyörű íriszeiben? Egész nap ezen gondolkoztam, és nem is figyeltem az osztálytársaimra, akik egy-egy "kedvesebb" mondattal kötöttek bele a viselkedésembe, vagy éppen öltözködésembe. Sosem értettem, miért nem tudtak levegőnek nézni, figyelmen kívül hagyni, vagy kifogyni a beszólásokkal, amikkel engem illettek, de engem ez már mégsem érdekelt. Amikor megláttam Őt, nem tudtam nem Rá gondolni minden egyes percben, aki most itt ül tőlem körülbelül két méterre. Péntek, hetedik óra, testnevelés. Ennél még az alhasi görcseim is rosszabbak, ami miatt felmentést kértem mára. Mégis, inkább futottam volna iskolaköröket, mint itt ülni vele, akinek szemeit folyamatosan magamon érzem, és szinte lyukat váj az oldalamba. Annyira szerettem volna felé fordulni, de nem mertem. Három hét hiányzás után, újra látni minden egyes órában, kínosabb volt, mint az utóbbi három hétben bármi. Miért nem vagyok olyan, mint a többiek? Miért nem tudok megszólalni, bárki hozzám szól? Úgy szeretnék egyszer, csak egyetlen egyszer normális lány lenni, akinek vannak barátai, törődő szülei, egy szerelme, aki magáért szereti, és ezzel meg is elégednék, hisz nem kéne több. Csak egyszer nem szeretném egyedül érezni magam a nagyvilágban. Szeretném ha normális életem lenne, mert sokszor úgy érzem, nincs értelme az életemnek.

- Nem értelek - szólalt fel hirtelen a mellettem ülő, angyali teremtés. Kérdőn néztem felé, amit bár ne tettem volna. Amint rám nézett szemeivel, azonnal elfordítottam tekintetem, és az éppen előttünk elhaladó, izzadt lányokat néztem, noha még így is gyönyörűen festettek.

- Nem tudom, mire gondolsz - motyogtam halkan, és oly’ érdekesen néztem a cipőimet, mintha legalábbis a kedvenc sorozatomat látnám benne. Hitetlenül rázta meg a fejét, aminek hatására göndör fürtjei lágyan kócolódtak össze, és homloka előtt állapodtak meg, amit gondosan hátrasimított kezeivel, de mielőtt megszólalhatott volna, a kicsengő fellélegzést nyújtott számomra. Minél hamarabb el akartam tűnni, és már indulásra készen voltam, amikor valaki karomnál fogva visszarántott. Közelsége megrémisztett, ahogy felkaromat szorosan magához vonta, és a fülembe suttogott.

- Ne szórakozz velem, megértetted? - kérdése, vagy inkább felszólítása oly’ hirtelen jött, hogy levegőt is elfelejtettem venni, és inkább csak erőtlenül bólintottam, noha nem értettem ezt mire mondta.

***

- Egy hét van a szalagavatóig. Mindenkitől fegyelmet szeretnék kérni. Már csak három alkalom, és vége. Megszabadulhattok tőlem. Vagy nem - mosolygott sunyin tánctanárunk, miközben próbálta a csoportot irányítani, több-kevesebb sikerrel. Mindenki a péntek lázában égett, és a mai buliról pletykáltak, amit Adam szervezett a házában. Hogy én ezt honnan tudom amikor nem vagyok a vendégek listáján? Egyszerű. Az egész iskola erről beszél. Adam szülei elutaztak a hétvégére, így teljesen üresen maradt a ház, és noha az anyukája megtiltott bármiféle partit, ő ellenszegülve fogadalmának rögtön indulásuk utánra meghívta az embereket. Már a csapból is erről az "állati" partiról lehetett hallani, és noha nem mutattam ki, mennyire érdekelt a dolog, igenis rosszul érintett, hogy mindenki ott lesz rajtam kívül.

- Háromszor próbáljuk el hibátlanul a táncot, vagy maximum egy-két bakival, és szabadok vagytok. Hamarabb elengedlek titeket, és mindenki mehet a dolgára. Mindössze tizenöt-húsz perc. Ennyit kérek tőletek. Értve vagyok? - kiabálta túl a tömeget Ed, mire a teremben hirtelen csend lett, és a párok rögtön a tánctérre tértek várva a kezdő ütemet. Csak én álltam ott egyedül, lehajtott fejjel, miközben valakinek zöld szemeit folyamatosan magamon éreztem, majd megszólalt az első akkord, és ideiglenes - vagy talán végleges - párom mellém sietett, és egyik kezével átkarolta a csípőmet, közelebb vonva magához, míg a másikkal kecsesen fogta meg jobbomat, amelyet a levegőbe emelt amolyan "keringőfogásban".

- Istenemre mondom, az a kölyök a szemével megtudna ölni, ha lehetne - suttogta ezt a rövid mondatot közelebb hajolva a fülemhez, én pedig kérdőn vontam össze a szemöldököm, és szemeibe néztem, mire egy picit lejjebb engedte kezét, éppen hogy a fenekem felett megállva. Szemtelenül elmosolyodott látva zavarodottságomat, és döbbenetemet, amikor a kelletnél közelebb húzott magához, de egy hirtelen fordulás ki is billentett a gondolkodásomból, és szemben találtam magam Owen ideges tekintetével, amint engem nézett, majd felállva helyéről a lelátó lépcsői felé bicegett sérült kábával, azt hittem, menten elájulok. Istenem! Remegve fújtam ki az eddig bent tartott levegőmet, és lassan lehunytam a szemeimet. Ahogy távolodó alakjára lestem, menten kikapcsolt az agyam, és csak a szívem heves verését éreztem. Ismét.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

egy kis bevezető: először is szanditól kérnék bocsánatot, hogy nem tudtam hozni hamarabb a részt, de sajnos nem úgy jött ki a lépés, és akadt egy kis problémám itthon, na meg dolgom is volt bőven, szóval tényleg nagyon sajnálom, viszont remélem jól telik a tábor!:) másodszor: fogalmam sincs, milyen lett ez a rész, de remélem megérte várni.. nem lett a leghosszabb, ezt bevallom. az igazság az, hogy nem tudom mikor jön a következő rész, és nem akarok ígérni se semmit, de próbálom minél előbb hozni, noha most nincs valami sok időm írni.

VISZONT!

köszönöm: a két kommentet szandinak és lolának (L) a feliratkozókat, az oldalmegjelenítéseket, a pipákat! #imádomazolvasóimat <3