Tizennegyedik Fejezet

KÉT RÉSZRE BONTOTTAM!

október 29. - péntek

Reggel ismeretlen, ámbár ismerős, régen hallott hangokra ébredtem. Déjá vu érzést keltett bennem a szüleim veszekedése, ami áthallatszott a szobám falain keresztül, és egészen az elmémig hatoltak. Régebben, kislánykoromban a menedéket nyújtó szekrénybe bújtam el a macimmal, akiről akkor még azt hittem, bármitől megóv. Ahogy nőttem, és engem is utolért a pubertás kor, már a zene hangerejével győztem le az ordibálásokat, amik oly' "eget rengetőek". Mindig féltem, ha a szüleim összekaptak. Próbáltam őket csitítani, és nem sírni, hisz ők a szüleim voltak, akiket feltétel nélkül szerettem akkoriban. Azt akartam, hogy boldogan éljenek, és noha másoknak azt mutatták, mindig tökéletes házaspár, ez nem mindig így volt. Ahogy nőttem, egyre kevesebbet voltam dühüknél a közelükben. Az idő múlásával mindig próbáltam valamivel kihátrálni, és elmenekülni, csak hogy ne halljam a szavakat, amiket egymás fejéhez vágtak. Amikor nem voltam ott, elképzeltem azt a világot, amikor harmonikában volt az egész ház. Amikor boldog volt minden. Ám később egyre többet veszekedtek, amit én nem bírtam ép ésszel kibírni, és ezt még a legjobb barátnőimnek sem árulhattam el, így fogtam bele a naplóírásba, ami a megnyugvást jelentette számomra. A többszöri veszekedések, végül a váláson át, a nagymamám halála, az iskolai jegyek egyre romlása, költözések, az önsanyargatás, és a szürke, unalmas hétköznapjaimig végig elkísért, és velem tartott az a kis füzet, amelyet jó ideje az ágyam alatt őrzök az emlékeim, érzéseim tucatjával.

- Engedj fel hozzá, beszélni akarok vele - sziszegte apám, bár erre semmi szükség nem volt. Gondolataim végigkísértek egészen felöltözésemig, majd erőre kapva kiléptem a szobám ajtaján.

- Ne fáradj, itt vagyok - hangom közömbösen csengett, ami csendet vitt a házra.

- Kicsikém! De jó újra látni! Hogy megnőttél! - nyájasan közölte szavait, egy hatalmas, inkább vicsornak mondható mimikával, amitől felfordult a gyomrom. Megragadva karomat, szorosan magához ölelt, engem pedig jó érzés helyett a hányinger fogott el. Hát ilyen érzés, amikor ennyi idő után újra látod az apádat?

- Kérlek, ne színleld. Nem kell megjátszani magad, apa. Tudtommal nem hívtalak meg sem Téged, sem anyát a szalagavatóra, szóval szeretném ha egyikőtök sem jönne - szinte suttogtam magamnak a szavakat, de annál biztosabban mondtam ki a tényeket. Nem akartam, hogy ott legyenek. Hogy miért nem? Azért, mert nem. Azt mondják, a családnak feltétlen ott kell lennie, de én ezt megkérdőjelezem. A szüleim biztosan a szüleim? Hisz milyen anya, vagy éppen apa az olyan, amilyenek ők?

- Ne aggódj drágám - anyám gúnyos hangjára felkaptam a fejem, és egyenesen szemeibe néztem, miközben ő folytatta. - Nem leszünk ott a műsorod alatt - elmosolyodott, és apámra pillantott, aki beleegyezően bólintott. Mégis mi a fene folyik itt?

***

Anyáék szavukhoz hűen tényleg elmentek, én pedig elkezdhettem készülődni. Lágy dallam csengett fülemben, miközben a fürdőkádba engedett vízbe merültem. Volt időm, és én kiélveztem, ahogy a meleg víz bizsergeti bőrömet, miközben lassan lehunytam a szemeimet. A vanília illatú tusfürdő nyugtató hatással bírt szervezetemre, és én szép lassan gondoltam végig a ma estét. Mindössze másfél óráig fog tartani az egész. Nem hosszú idő, és nekem szinte csak annyi a dolgom, hogy Eddel táncolok. Menni fog - nyugtattam magam, és próbáltam mélyeket lélegezni. Rengeteg mindenen kattogott az agyam, mígnem a csengő éles visítására tértem vissza a valóságba. Kapkodva álltam fel a kellemes víz öleléséből, és a hideg levegő hirtelen hatására libabőrös lettem, míg elázott ujjaimra nem pillantottam, amit a több, mint fél óra áztatás okozott. Magamra kaptam köntösöm, és a bejárathoz siettem, ahol valaki türelmetlenül toporgott.

- Szia Remy - mosolygott kedvesen Danielle. Hitetlenül megráztam a fejem, majd elmosolyodtam a lányon, aki szélesre tárta karjait, hogy megölelhessen. Viszonoztam a gesztust, majd hagytam, hogy hosszasan fecsegjen mindenféle dologról. Igazából még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt van ő. Sosem volt még olyan ember az életemben, aki ennyire ragaszkodott valamihez. Jó érzéssel töltött el, amikor Danielle felajánlotta segítségét az előkészületekben, és őszintén mosolyogtam rá, noha nem akartam teher lenni számára. Nem régóta ismerem Őt, de egy eszméletlenül kedves lányt találhattam meg a gyönyörű külső alatt. Hosszú ideje már nem volt semmi állandó dolog az életemben, nem voltak barátaim. És most, a tizennyolcadik életévemhez közeledve, két csodás, mondhatni, barátokra tettem szert, akik nagyszerű emberek. Már régóta nem hittem, hogy találhatok egy olyan barátnőt, akit, noha nem régóta ismerek, mégis két nap alatt visszaadta belém a hitet, mindent megtudhattam róla, és én is megnyíltam felé, amin magam is meglepődtem. Eddig fel sem tűnt, mennyire hiányzik ez az életemből. Hogy kiönthessem valakinek a szívem, aki ennyire őszinte velem. A saját világomban éltem, és eltaszítottam magamtól az embereket, akik már nem is erőltették a dolgot. Nem tudtam, hogy lesz majd valaki, akinek ezt a kis nehézséget sikerül lenyomnia, ám Daniellenek, és Ednek sikerült. Eddig el tudtam képzelni az életet teljesen egyedül, de mostanra rájöttem. Az élet mit sem ér, barátok nélkül.

- Akkor hol kezdjük? Tudod Ed azt mondta, vigyelek el én, mert ő már az iskolában van. Tudod, utolsó simítások. Szóval? - hatalmas szemeivel somolyogva nézett rám, miközben válaszomra várt, én pedig a szobám felé intettem, ő pedig készségesen követett, miközben megejtett egy "Nagyon csinos ez a ház" mondatot, ami megmosolyogtatott.

- Itt van minden. Igazából nem szoktam magam sminkelni, így nincs valami sokféle kencefice - beletúrtam hajamba, és kellemetlenül vártam a mellettem álló lány válaszára.

- Nyugi. Te leszel a legszebb ma, ha rajtam múlik.

- Köszönöm - mindössze ennyit tudtam mondani, miközben Danie biztató hangjával öntötte belém a lelket.

***

Másfél óra. Ennyi idő telt el míg végül Danie az utolsó simításokhoz nem ért. Ahogy belenéztem a tükörbe, szinte a lélegzetem is megakadt, ahogy egy számomra oly' ismeretlen lány nézett vissza rám.

- Tetszik?

- Danie, ez valami elképesztő - ahogy beletúrtam begöndörített, feltűzött hajamba, hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Tetőtől talpig végignéztem magamon, és megakadt a szemem egyszerű sminkemen, amely tökéletesen passzolt fehér ruhámhoz. - Tényleg nagyon tetszik. Köszönöm - könnyes szemekkel fordultam meg, ahol Danielle feltartott kezeiben két pár fehér, magas sarkú cipő lengedezett.

- Én a-azt nem veszem fel. Fogalmam sincs, hogyan kell benne járni. Legalább három éve nem húztam fel - motyogtam, amit egy hangos jóízű nevetés szakított félbe.

- Ne hülyéskedj. Ez egy alap dolog a ruhához.

- Nekem ez nem fog menni.

- Egyszerű. Az, hogy ebben tudsz menni, minden lánynak vele született adottság. És ez ellen te sem vagy kivétel - észre sem vettem, hogy hangosan fújtam ki az eddig bent tartott levegőmet. Nemlegesen megráztam a fejem, és az ágyamhoz sétáltam, ahonnan egy dobozt húztam ki.

- Nem fogom abban kitenni a lábam - halk beszédem ellenére jól kivehető volt a szobában erőteljes elhatározásom. Danie csalódottan leengedte kezeit, majd a dobozra szegezte figyelmét, amit azonnal felnyitottam. Arca azonnal felragyogott, ahogy észrevette az ugyanolyan kövekkel díszített sarut, amelyet felhúztam lábaimra.

- Meseszép vagy - e rövidke két szó a szívemig hatolt, és úgy éreztem, nem lesz semmi gond ma este. Nyugodtság fogott el, ahogy Danielle megható tekintetére néztem, és hittem, hogy minden jól fog menni. Minden a lehető legjobban.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

hi sweeties! nos, nem is tudom hol kezdjem. nem gondoltam, hogy mostanra hozom a részt, valahogy hamarabb számítottam, viszont rengeteg dolgom volt. táncpróba, fellépés, és napközben is akadt elég dolgom, így csak éjszakánként tudtam írni. sajnálom, hogy így éjféltájt teszem fel, de minek húzzam tovább az időt? remélem tetszeni fog a rész, ami igazából nem is tudom milyen lett, ugyanis eléggé vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban. örülnék, ha pár szót ejtenétek róla!:)

továbbá köszönöm: minden olvasómnak a türelmet, a 13(!) rendszeres olvasót - név szerint is megemlítem őket: ~Cherry~, Bou*-*, Deedy, Yasmine Summer, direction.xx, Ildikó Gyapjas, Bea Styles, Zsófii, Lux, Singh Ashlyn, lola51, Ildikó Nagy, Ano - és az előző fejezethez a négy pipát, és a három hozzászólást - név szerint: lolának, szandinak, és tündinek. nagyon, nagyon köszönöm a kedves szavakat! (L) #imádomazolvasóimat