Kilencedik Fejezet

október 6. - szerda (FOLYTATÁS)

Ideges voltam, hisz sosem jártam még Owennél, és most itt álltam a szobájának az ajtaja előtt. Nem is tudom, mit képzeltem, amikor megígértem Richinek, hogy úgymond helyettesítem. Élesen szívtam be a levegőt, amit lassan fújtam ki, majd most vagy soha alapon bekopogtattam. Kezeim remegtek, és még nem álltam készen rá. Még most sem tudom, miért vagyok itt. Én nem tartozom ide. Már majdnem szándékomban állt elhagyni a szoba ajtaját, amikor egy éles, rekedt hang szólalt fel az ajtó mögül, ami miatt felgyorsult a szívverésem. Pusztán a hangjától.

- Szabad! - csak egyetlen szó volt, nekem pedig földbe gyökereztek a lábaim, noha próbáltam mozgásra bírni őket. Csak álltam, és vártam, de még én sem értettem, mire. - Ki az? - jött idegesebben egy újabb kérdés, és én reflexből kaptam a kilincs után. Remegve fújtam ki a hosszú másodpercek óta benn tartott levegőt, miközben kezeimmel nyitottam ki a zárat.

- Szia - hangom bizonytalan volt, és szinte csak suttogásnak hatott a hatalmas szobában. Ránéztem, de bár ne tettem volna. Ott volt előttem teljes életnagyságban, helyesebben, mint ahogy mindennapi gondolataimban megjelent, és a szemei is jobban csillogtak, mint ahogy emlékeztem. Annyi különbséggel, hogy a lába gipszben volt, minden porcikájáról sugárzott a tökéletesség, ám az arcáról sütött a megdöbbenés, és egy árva szót nem tudott kinyögni. Résnyire összehúzta szemeit, majd megemelte szemöldökeit.

- Te mit keresel itt? - nem tudtam kiigazodni hangjából, hisz szinte köpködte a szavakat, amitől legszívesebben kifutottam volna a világból, de mégis közelebb mentem ágyához, és útközben az íróasztalára tettem a felküldött ebédet.

- C-csak a j-jegyzeteket hoztam. Már megyek is - remegtem, arcomat pír öntötte el, miközben kapkodtam ki a táskából a papírokat, amelyek siettségemnek és ügyetlenségemnek köszönhetően szanaszét repült a szobában. - Hihetetlenül béna vagyok - mormogtam, és szinte a sírás környékezett a kialakult helyzettől, de Owen erre még rátett egy lapáttal.

- És ezt nem én mondtam - kuncogott halkan, mire én megalázottan néztem fel rá. Azonnal felpattantam, és szinte hozzá vágtam a lapokat. - Hé, hé. Csak vicceltem. Ne menj már el - kapott kétségbeesetten kezeim után, amivel visszarántott. - Sajnálom. Csak kérlek ne menj el - suttogott, én pedig kezeinkre néztem, ahol találkoztak. Perzselte meleg érintése a bőrömet, és akarva, akaratlanul is egy halk sóhaj hagyta el a számat. Úgy szorította csuklóm, mintha bármelyik pillanatban kirohanhatnék a szobából, de nem tettem volna meg. Valami visszarántott. Ami nagy, és erőteljes volt. Valami, amit nem tudtam beazonosítani.

***

A szobát a megvilágított nap sugarai még gyönyörűbbé tették. Tengerészkék falszín, és a sötétkék-világoskék mindenféle színkavalkádja tette hangulatosabbá, mint az összes többi helyiséget. Szemügyre vettem, amíg Owen a jegyzetekkel volt elfoglalva, ám kezemet még mindig fogta, bár lazábban, mint nemrég, mégis egy-egy kisebb mozgolódásom miatt szorított fogásán. Mintha nem akarta volna, hogy elmenjek, de tudtam, hogy hülyeség, noha ez tűnt a legvalószínűbb magyarázatnak. Tekintetem végigsiklott a szoba minden egyes kis négyzetcentiméterén. Közepén két babzsákfotel helyezkedett el, amelyek szemben voltak a tv-vel, ami a playstationnel volt összekötve. A játék mellett millió dvd, és egy házimozi-rendszer hevert a földön, vagy éppen ahol helyet kapott. Zászló a falra aggasztva, ami - mint szinte minden más a szobában - , a fociról szólt. Kupák, érmek, díjak tömkölege borította a polcokat, falakat, majd egy-egy régebbi kép helyezkedett el a laptopja mellet. A családjáról, és néhány barátjáról.

- Szép szoba - törtem meg a hosszú percekig tartó néma csendet, magam sem tudom miért, hisz az utóbbi éveimet ez jellemezte. A csend.

- Igen, az - válaszolta mosolyogva, miközben igenis jól szórakozott lányos zavaromon. Semmit nem beszéltünk, csak hol ránéztem, hol pedig a padlót, vagy éppen a plafont fixíroztam, ám az ő tekintetét magamon éreztem, ami még jobban felgyorsította a szívem dobbanását. Lyukat vájt oldalamba, noha ezt cseppet sem tartottam jónak. Csak azt akartam, hogy minél hamarabb kint legyek ebből a szobából, hisz légzésem már nehézkes volt. Szinte alig kaptam levegőt, és a kínos csend tovább fokozta megilletődöttségemet. Elakartam menni, de ez a feladat, ami pofon egyszerűnek tűnt, nem ment, ugyanis meggátolt benne valami, vagy pontosabban valaki. Percek múltak, és én csak az óra kattogását hallottam a külvilágból. Nem akartam megszólalni, de szinte már fájt a némaság, ami körül vett minket. De mégis mit mondhatnék? Miről szoktak beszélni a menők? És én miért nem tudok egyszer értelmes ember módjára viselkedni? - ezek, és ehhez hasonló dolgok cikáztak a gondolataimban, amivel szinte felőröltem magam. Csak akartam valaki, aki beront azon az ajtón, amin majd szinte észrevétlenül kimehetek, és végre hazamehetek a csendes házba, de tudtam ez csak a filmekben van.

- Öhm. Írtam neked - dobtam fel rögtön azt a dolgot, ami már régóta nyomasztott lelkileg, és amiért ezernyi okot állítottam össze, miért nem írhatott vissza.

- Láttam - válaszolta nemes egyszerűséggel, nekem pedig akkor tátva maradt a szám.

- É-és ilyenkor n-nem illik válaszolni?

- Nem volt kedvem - szóval ennyi. Ez az egy, amire nem gondoltam. "Nem volt kedvem." - De ha olyan nagyon érdekelt volna az állapotom, nem azon a fránya közösségin írsz, hanem talán eljössz, vagy felhívsz.

- M-miért nem mindegy, hol írok? É-és egyáltalán minek jöttem volna be, amikor váltották egymást a diákok? Hisz az egész suli erről beszélt. "Owennél voltam tegnap, és szörnyen néz ki" - utánoztam az alsóbb éves cafkák hangját, majd mérgesen, suttogva folytattam. - É-és amúgy sem tudom a számod.

- Oh, szóval kerestél? És hallgatóztál? Nem szép dolog az emberek háta mögött kutakodni válaszok után - elengedte a kezem, és pimasz mosolyra húzta a száját, ami miatt még jobban felment bennem a pumpa.

- N-nem, nem akartalak látni, azért nem jöttem el. És nem, nem hallgatóztam, csak egy kicsit hangosan beszél mindenki, amikor rólad van szó. H-hisz te vagy a nagy Owen Greene, és nem mellesleg egy seggfej. Csak is azért érdeklődtem az állapotod iránt, mert Ed megakarta tudni, táncolni fogsz-e, mert ha nem, felajánlotta, hogy szívesen lesz a táncpárom. És tudod, mit? Elfogadom, mert remélem nem leszel ott, és nem kell veled még csak érintkeznem sem. Ne hidd azt, hogy te vagy a világ közepe, és hogy minden rólad szól. Képzeld ne hidd, hogy a saját akaratomból jöttem ide. És nem, nem tudom most mi a francot keresek itt, de már vedd úgy, itt sem vagyok - dühösen suttogtam a szavakat, olykor értelmetlen mondatokat, és meg sem várva Owen reakcióját, elrohantam. Nem tudom, mit miért mondtam, és azt sem tudom, mit miért teszek, csak annyit tudtam, hogy eszméletlenül dühös voltam, és nem csak Owenre, hisz visszagondolva az eseményekre, talán nem is mondott semmi olyat, vagy akkor, abban a pillanatban kissé felnagyítottam a dolgokat. Azt hiszem, inkább magamra voltam mérges, vagy az egész életemre. Már nem tudom.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: az előző fejezethez mayanak és szandinak a kommentet, a tíz rendszeres olvasót, és a négy pipát! imádlak titeket, lányok!♥