Hatodik Fejezet

szeptember 31. - csütörtök

Új nap, új remények - szokták mondani mások, de valahogy nekem minden napom ugyanolyan szürkén, semmitmondóan, és megalázottan telt. Csütörtök reggel mint egy zombi, úgy keltem fel, de mégis örömmel vettem tudomásul, az orvos által legutóbb ajánlott krém lassacskán elkezdte begyógyítani sebeimet az arcomon, és a karomon. Ahogy belenéztem a tükörbe, ez tűnt fel leghamarabb, majd ahogy végignéztem magamon, egy csontsovány, beesett arcú lány nézett vissza rám. A fogyókúrámat nem akartam ennyire eltúlozni, de a végén már nem tudtam el ellenállni. Mint egy rossz drog, amiről nem tudsz leszokni. Bármikor ránéztem egy-egy ételre, elborzadtam, és úgy éreztem felfordul a gyomrom. Hiába voltam éhes, nem tudtam enni. Az agyam leblokkolt. Hiába történtek súlyosabb esetek is, mikor elájultam, nem tettem ellene semmit. Néha-néha, amikor szédültem bekaptam egy-egy falatot, de alig akart lemenni a torkomon. És ez így ment nagyon hosszú ideig. Azt hittem attól majd az emberek nem tartanak csúnyának, és tökéletes lehetek, de csak rontottam a helyzeten. Most hiába próbálom magam rendbe hozni, a testem egyszerűen nem engedelmeskedik. Sokszor disznónak érzem magam, és sokszor pedig egy gebének amikor belenézek a tükörbe. Nem tudok az agyamnak parancsolni. Ahogy ráálltam a mérlegre a fürdőszobában lehunytam szemeim, és lassan sóhajtottam fel. Pittyegett, és én lenéztem. 49 kg. A francba. Felkaptam magamra egy farmert, majd egy fekete pulcsit, mellé egy sapkát, és már indultam is a napjaimat megszörnyítő gimibe. Nembaj, ez az utolsó évem, és ha törik, ha szakad végigcsinálom. Magamért, a nagymamámért Ez minden álmom, hogy az érettségim a lehető legjobban sikerüljön. Hisz megígértem, és annyi álmom volt, amiben a végsőkig hittem, de végül csak azt láttam, hogy a szemem előtt lepereg. Minden amit akartam egy pillanat alatt elslisszolt, és már nem akartam álmodni. Nem akartam nagy célokat kitűzni, mert már eltűnt minden reményem.

***

- Ma hiányzik Mr Petterson, nekem pedig rengeteg papírmunkám van gyerekek, szóval csendben foglaljátok el magatokat - jött be sietősen szeretett osztályfőnökünk.

- Nincs matek tanár? - kiabált önkívületi állapotban Alex, mire a diri megrázta a fejét. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, és már ki is estek a füzetek, tankönyvek a kezekből, ami a "gigantikus" tézéhez kellett. A puskák hirtelen tűntek el a táska mélyében, és a padokról a tinta, vagy ceruza nyoma is takarítás alá került, majd pár perc múlva már mindenki csendben foglalta el a helyét a barátai közt, csak nekem nem volt senki, aki mellé ülhettem volna, így az ablak felé fordulva vizslattam a kinti időt. A szakadó eső csak úgy kopogott az ablakon, és az üvegen versenyt csúszva értek az aljára. Roppant érdekes volt, mégis inkább elővettem lejátszómat, és már hallgattam is a dallamokat, amik egyre jobban felerősödtek. Akaratlanul is eszembe jutott Owen, és mindhiába, nem tudtam kiverni a fejemből. A padjára néztem, majd ahogy találkozott a tekintetem legjobb haverjával, Adammel, aki kérdőn felhúzta a szemöldökét, vissza is estem karjaim közé. Mégis magamon éreztem tekintetét még hosszú ideig. Nem akartam semmi mást, csak hogy vége legyen ennek a nyavalyás napnak, de még csak egy óra telt el, utána pedig jöhetett a nehezebbnél nehezebb. Kémia, tesi, biosz, ének és földrajz. Alig vártam, hogy meghalljam az utolsó órai csengőt, és már ki is léptem a természettudomány laborból. Szinte vágytam már, a friss, eső verte levegőre. Mindig is imádtam az esőt. Csak állni, és egy pillanatra megfeledkezni a gondolatokról, csak a felettébb jókedv van, na meg persze az utána következő, néhai megfázás. Lehajtott fejjel lépkedtem a folyosón, és próbáltam minél jobban elbújni, a mostanra már teljesen elárasztott szekrények között. Egy pár "Elnézést", "Bocsánat" kérés után, és a "Figyelj már a lábad elé, szerencsétlen" válaszok után már ki is értem az iskolából a még mindig szakadó esőbe. Mivel nem laktam messze az iskolától, feltéve a csákómat indultam neki a röpke 10 perces útnak.

***

Hangos dudaszó ütötte meg a fülem, én pedig óvatosan hátrafordultam.

- Hölgyem, egy fuvart? - állt meg mellettem egy fekete Range Rover, majd feljebb nézve megpillantottam Ed mosolygós arcát, ami az enyémre is átragadt. Félénken bólintottam, ő pedig aprót biccentett, hogy szálljak be.

- Itt van egy pulcsi, terítsd magadra. A másikat pedig vedd le. Szörnyen eláztál - szidott le, amint beszálltam.

- Köszönöm, de ez így tökéletesen megfelel - mormogtam, de Ed szúrós pillantása tétovázásra jutatott.

- Addig nem indulok el, és nem mehetünk egy fantasztikus ebédre, amíg át nem vetted - nyögte ki egy szuszra.

- De én. Én nem vagyok éhes.

- Mondd ezt a korgó gyomrodnak, amikor meghallod az étel szót - rögtönzött.

- Akkor sem szeretném felvenni. Mindjárt megszáradok. Kérlek ne erőltesd - suttogtam. Nem akartam, hogy meglássa a vézna karomat, amelyet ráadásul sebek díszítettek. Nem akartam, hogy meglásson engem.

- Jó, rendben. Nem foglak rávenni olyanra, amit te nem akarsz, de ebédelni elviszlek.

- Köszönöm - ennyit tudtam mindössze kinyögni. És ezt nem csak a mostani helyzetre értettem. Hanem az egész hétre. Hogy mindössze kétszer-háromszor találkoztunk, mégis annyi gesztust adott nekem, ami miatt befogadtam a szívembe, és örökre nyomot hagyott. A táncórák előtti, és utáni beszélgetést, a sok segítséget, és a védelmet, amit a közelében éreztem. Mellette nem tudtam, mi az a magány. Neki bármit elmondhattam, és többet osztottam meg vele, mint az utóbbi évben bárki mással. Ő átlátta a helyzetem, és mégsem ítélt el. Úgy éreztem Ő az egyetlen igaz barátom, noha tudom, hogy nem tarthat örökké, hisz amint végez a táncunk betanításával, már repülőre is száll, és az apjával együtt visszamennek New Yorkba. "Hé, ne csüggedj. Megfoglak látogatni. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. Megígérem" - ezt az egyetlen szót azt hiszem elég volt akkor mondania, hogy továbbra is barátomnak kezeljem, és ne lökjem el magamtól, mert tudtam, és éreztem, nem fogok egyedül maradni. Mert mindig ott lesz valahol Ő, aki mást lát bennem, mint a különös lányt.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

sziasztok: nos köszönöm az előző fejezethez szandinak a kommentet, de egy kicsit csalódott vagyok. sem pipa, sem új feliratkozó, és mindössze egy hozzászólás. igazából többet vártam volna, de mindegy. csak annyit szeretnék mondani hogy NEM szabok kommenthatárt, de azért 3-4 embernek örülnék, ha értékelné pár szóban, hogy kapjak valamiféle visszajelzést. meg persze a feliratkozóknak is nagyon hálás lennék. erről ennyit szerettem volna. +a bloggal kapcsolatban annyit, hogy sajnálom, akik Owen "rajongók", de ne csüggedjenek. nem akarok semmit elárulni, szóval nem is húzom tovább, nehogy kikotyogjak valamit. jó olvasást.:) #szeretemazolvasóimat