Negyedik Fejezet

szeptember 25. - péntek

A hét utolsó napja, és az első táncóra ideje. A csütörtöki napomról inkább nem is ejtenék szót, elég ha annyit mondok, katasztrófa. Azt hiszem, ezzel mindent össze is foglaltam. Minden a feje tetején állt. Mindenki tiszta szívéből utált, és egy-egy gyűlölködő pillantással "jutalmazott" meg, noha nem is ismernek. Azt hiszem a St. Clair Eitenne gimnáziumban gyorsan terjednek a hírek. Amint kiderült, hogy én táncolok a közkedvelten hírhett, legmenőbb sráccal, akiről mindenki csak álmodozhat, a gyűlölködőim száma jelentősen megnőtt. Épp, hogy kiharcoltam a láthatatlanságot, és próbáltam mindig megbújni, hogy ne legyek a középpontban, egy ilyen hírnek kellett kirobbannia. Aki eddig észre sem vett, annak most sürgősen el kellett raktároznia agyában az "utáljuk, és ki kell, hogy készítsük" piciny zugába. Hihetetlen. Ennyit tudok mondani. Persze már megszoktam, hogy furcsán néznek rám az emberek, ám arra még nem voltam felkészülve, hogy minden léptemet, vagy cselekedetemet ölni tudó szemek kísérik. Ez ma sem volt másképp. Amint beléptem az ebédlőbe, és a büféhez léptem, véletlenül botlottam meg több lábban is, és véletlenül jöttek nekem az emberek, és teljesen véletlenül illettek meg a "kurva" jelzővel. Fájdalmasan kullogtam végig a folyosón, hisz elegem lett a bámészkodó szempárokból. Lehajtottam a fejem, és próbáltam elterelni a figyelmem, mindhiába. A tüdőm szorított, ezáltal levegőhiányban szenvedve nyitottam ki az iskolára kivezető ajtót. Szinte felüdülés volt kiülni a megszokott padomhoz, ami az utóbbi két évben menedéket nyújtott számomra. Az iskolai rész legcsendesebb helye volt, a legeldugottabb kis szegletben, ahova nem jár valami sok diák. Kivettem a fülesem a zsebemből, és a nagyszünet további részében teljesen kikapcsoltam az agyam. Csak én voltam, és a zene, aminek átadva magam fordultam a megnyugvás felé.

***

- Egy-kettő-három-négy. Jobbra kezd, és fordul kettő. Állj, állj! - kiáltott élesen Ed. - Nem hiszem el. Owen, Remy! Ha az alapokat nem tanuljátok meg jól, nem fog menni ez az egész. Erre épül a koreográfia.

- De vele nem lehet együtt működni. Totálisan béna. Nem tudja tartani az ütemet - kapálózott össze-vissza "szeretetreméltó" táncpárom. Persze. Az is az én hibám, hogy nem tudja megkülönböztetni a jobb, meg a bal lábát.

- Hogyne - suttogtam szinte magamnak a szavakat dühtől fortyogva. Nem mertem hangosabban beszélni, és hirtelen a földet kezdtem tanulmányozni, mert mindenhol fürkésző szempárokba botlottam. Az első táncpróba, és máris összevesztünk a partneremmel egy óra után. Senki nem mert szólni egy szót sem osztálytársaim közül, mert akárki csak kinyitotta száját, Owen gyilkos pillantásokkal hallgattatta el. Igen. Ő, és a tekintély. Miközben egymással veszekedtek, én megpróbáltam türtőztetni, és nem elbőgni magam. Ed hangja volt, Owenével szemben. Egy apróságon vesztek össze, és a veszekedésük eszembe juttatta a szüleimet. Amikor próbáltam megbújni az egyik szobában, csak hogy ne halljam a hangukat. Csak nyugodtságra vágytam. Mindenki némán figyelte a jelenetet, és a feszültség érezhető volt az egész teremben, amit a két fiú szított. Forogni kezdett velem a világ, és lehunytam szemeimet, hogy megtudjam tartani az egyensúlyom. Az emlékek csak úgy záporozták az elmémet, és mindent leromboltak. A védőfalat, melyet oly' sokáig tartott felépítenem. Elgyengültem, és meggondolatlanul egy kósza könnycsepp szökött ki a szememből, majd egy halk szipogás követte. Hiába próbáltam megakadályozni. "Csak fél óra, Remy. Kérlek bírd ki." Ismételgettem magamnak a már sokadszorra begyakorolt mondatot. És igen. Most is győzött felettem a gonosz, akivel már oly régen nem találkoztam. Levegőhiánnyal küszködve rontottam ki a  tornaterem ajtaján, és meg sem álltam a mosdóig. Lerogytam a hideg padlóra, a kezemet pedig a felhúzott térdeimen kulcsoltam össze. Magamra zártam az egyik ajtót, hisz nem voltam kíváncsi a többiek megdöbbent ábrázatára, noha tudtam, úgysem jön utánam senki. Halkan zokogtam fel, mert úgy éreztem elnehezedtek a vállaim. Ma betelt a pohár, és elgyengültem. Nem tudtam erős maradni.

***

Fél órával később nyugodtabban léptem ki a mosdó ajtaján. A tükörhöz sétáltam, és már nem is tűnt szokatlannak -ahogyan mondtam is-, hogy senki nem volt ott, vagy nem jött utánam. Megmostam az arcom, feltettem a napszemüvegem, noha nem is sütött a nap, de mégis hasznos volt, hisz ezáltal eltűntek a kisírt szemeim. A hajamat oldalra fésültem, hogy a sebemet minél jobban elrejtsem, több-kevesebb sikerrel. Ahogy a tükörképemet néztem, egy teljesen normális, totál átlagos lányt láttam visszanézni. A pulcsim csákóját feltettem, és határozottan léptem ki az ajtón úgy, mintha semmi sem történt volna. Reménykedtem, hogy eltudom még érni Edet, mert minden amihez visszavezetett minden egyes gondolatom, az egyetlen mondat volt: Párt kell cserélnem valakivel.

- Oh Remy. Pont veled akartam beszélni. Minden oké? - ütköztem bele egy izmos mellkasba.

- Persze, minden oké Edward - egy mosolyt csalva az arcomra próbáltam elhitetni vele, majd körülnéztem, nincs e itt senki, és folytattam. - Csak szeretnélek megkérni valamire. Nem lehetne, hogy engem kiállíts a táncokból? Vagy esetleg nem tudnék valakivel cserélni? - suttogtam halkan. Épp válaszolni készült, amikor egy rekedt, erőltetett hang szólalt meg a hátam mögött.

- Remynek nem lesz másik párja - csendült fel, én pedig visszafojtott lélegzettel néztem hátra, egyenesen a szemébe. Mindhiába próbáltam kiolvasni bármit is belőle, a zöld szempár közömbösen meredt rám. Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem: Mégis mi a francot csinál?

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: az előző fejezethez a három(!) kommentet - név szerint: egy kedves "névtelen" olvasómnak, luxnak, és szandinak -, a két pipát és a négy(!) feliratkozómat!:) ps: ugye nem baj lányok, ha nem válaszolok? hisz nem tudom elégszer meghálálni, a kedves szavakat. el sem tudjátok képzelni, mennyire jól esik, hogy írtok hozzá. köszönöm!:)