Nyolcadik Fejezet

KÉT RÉSZRE BONTOTTAM!

október 6. - szerda

Amint kipattantak a szemeim a mély alvásból, hiába próbáltam magamra erőltetni, hogy visszafeküdjek, nem ment. Csak Owen járt a fejemben. Tegnap nem volt elég merszem elmenni hozzá. Vagyis nem is azzal volt a gond, mert elmentem, de a kapujuknál inába szállt a bátorságom, és azon nyomban visszafordultam. Akkor, ott úgy éreztem, nem akartam máshol lenni, mint a biztonságot nyújtó házban, ahol általában az üresség kong, amikor anyám nincsen itthon, hisz rengeteget dolgozik. Mégis, amennyi időt együtt töltünk, csoda, hogy nem robbant ki a harmadik világháború rosszabb esetekben. Persze vannak a békésebb viták, amikor egyszer-egyszer belém köt, de ezeket próbálom magamban legyűrni, és nem visszaszólni. Több-kevesebb sikerrel. Hiába akarok elmenni innen, egyszerűen nem tudok. Az apámmal régóta nem tartom a kapcsolatot, az anyám meg miért is segítene anyagiakban?! Hisz annak él, hogy megkeserítse az életem minden napját, így teljesen le vagyok égve pénzügyileg. Gondolkoztam már álláson, de sosem sikerült egyet sem találnom. Vagy nem szerettem azt a munkát, vagy a főnökök nem szerettek engem. Ez  második problémám, Owennel szemben. Hisz kijárna egy átlagos lánnyal, akinek nem dúsgazdagok a szülei? De ha ez nem is számítana, Ő, és én soha nem leszünk együtt. Hiába álmaimban magaménak tudhatom, a valóságban rám sem hederít, hisz tegnap is feleslegesen írtam neki egy üzenetet, nem válaszolt rá. Egy ideig úgy voltam vele, biztos nem volt netközelben, de az Isten szerelmére is! Ez a huszonegyedik század, okostelefonokkal, mobilnettel, mindennel. De azért én egészen ma reggelig vártam egy nyavalyás választ, az egyszerű kérdésemre. Kicsi görcs nőtt a gyomromban, ahogy emailjaimat vizslattam, de semmi. Az ég világon semmi.

***

Ma igazán semmi, vagy inkább senki nem tudta lekötni a figyelmemet. Néha órák közben csak arra lettem figyelmes, hogy az ő padját bámulom, és keresem a teremben, noha tudom, úgy sem találom meg. Kezdett ez az egész már az agyamra menni, és nem tudtam magamnak parancsolni. Csak az az egy kérdés kavargott a fejemben, hogy miért érdekel annyira? Az utóbbi napokban a hiányzása furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Nem értettem, miért akarom látni. Régen nem ez volt. Csak egy volt a sok közül, és két és fél hónap hosszú nyári szünetig nem is érdekelt, mi van vele. Most pedig nem telt el úgy perc, hogy ne gondolnék rá. Féltem bevallani magamnak, és talán az volt a legnehezebb, hogy az eszem, és a szívem folytonos csatában álltak, de végül az agyam kitűzte azt a bizonyos fehér zászlót. Feladta a harcot, amire a szívem nem képes, noha sejti, hogy ő is egy elérhetetlen dolog a sok közül. Mégis reménykedik. Mégis reménykedem.

- Hé Remy. Beszélhetnénk? - állított meg utolsó óránk után Rich. Furcsán néztem rá, és aprót bólintottam, mire folytatni kezdte. - Tudod, én szoktam elvinni Owennek a házit, de ma nem érek rá. Fociedzésre megy az egész osztály. Szóval megtennéd ezt a szívességet, és elmennél hozzá?

- Most komolyan kell házit vinni neki? És ezt pont te szoktad megtenni?

- Ne nézz olyan furán. Tudod, az anyja mániákus. Mindegy, hogy Owen nem írja le, ott kell lennie. Csak így nyugszik meg a házisárkány - mosolyodott el halványan. - Szóval?

-Miért nem Brittany viszi?

- Agyfa. Mármint az idegeire megy - javította ki gyorsan magát, és mélyen a szemembe nézett. Wow. Életemben nem beszéltem ennyit vele, de ezzel a pár mondattal is olyan dolgokra vett rá, amit talán soha az életben nem tettem volna meg.

***

Azt szokták mondani, semmit ne halasszunk el az életben, hisz egyszer élünk, és ki kell élveznünk minden egyes percét, meg kell próbálni mindent. Ilyen alapon sétálok most a macskaköves úton. Csak egy pillanatra gondolkoztam el, és már csak azt vettem észre, hogy a lábaim megállnak a hatalmas, kovácsoltvas kerítés előtt. Féltem, de muszáj volt eljönnöm, hisz megígértem, de még most sem értem. Ilyen nagy nyomás alatt tartja az anyja?

- Miben segíthetek hölgyem? - tárta ki a kaput egy ősz hajú, hatvanas éveiben járó férfi, aki - ha jól tudom az öltözködéséből ítélve -, az inas lehetett.

- J-jó napot. É-én csak Owenhez jöttem. A házit hoztam - dadogtam.

- Az úrfi bent van a szobájában. Menjen fel hozzá. Majd a szobalányok eligazítják - régies beszédstílusán muszáj volt elmosolyodnom, és aprót biccentettem köszönetem jeléül. A hatalmas ház felé indultam, miközben szájtátva gyönyörködtem az elém táruló látványban. Lassan lépkedtem a térkővel kirakott úton, miközben minden négyzetcentijét bámészkodva figyeltem a csodálatos kertnek. Zsúfolásig tele volt tarka virágokkal, örökzöldekkel, és mindenféle növénnyel, amely ennek ellenére mégsem volt csicsás, hanem elegánsan, szépen volt elrendezve, amelyen minden idelátogatónak a szava eláll egy pillanatra. A hatalmas udvart középen egy szökőkút díszítette, amely középen egy angyalt ábrázolt, körülötte pedig két pad állt majdhogynem üresen. Észre sem vettem, de a hely csodálásából egy hirtelen jött torokköszörülés zökkentett ki, én pedig odakapva a tekintetemet néztem az előttem álló gyönyörű Hölgyre. Nem tudtam, miként köszönjek, noha már millió felnőttel találtam szemben magam, ő mégis más volt. Az Ő anyukája volt.

- Csókolom - nyögtem ki végül a legbénább üdvözlést zavaromban, és pirultan szegeztem le az arcomat a földre, amikor megláttam Ms Greene döbbent arckifejezését, majd folytattam, hátha menthetem a menthetőt. - Remy vagyok. A házit hoztam Owennek.

- Tudom, kincsem - mosolyodott el halványan, amikor ismét ránéztem - Richard telefonon felhívott, hogy szóljon. Igazából furcsáltam, amikor megemlítette a Remy nevet. Nem tudtam, hogy az osztálytársa vagy a fiamnak. Hallottam már rólad, hisz sokat mesélt, de azt hittem, egy alsóbb évesről cseveg - méregetett furcsán, de nekem megakadt két szónál az agyam, és a szívem hevesen kezdett verni. "Sokat mesélt." Ezt mégis, hogy értsem? Nem, Remy, nem. Ne képzelj bele többet. Biztos annyiról számolt be, hogy mennyire egy idegesítő, és különc lány vagyok. Semmi több - hitegettem magam, majd gondolatom elterelésére inkább felnéztem Ms Greene-re.

- Adjam oda önnek, vagy - nem hagyta befejezni a mondatom, szinte azonnal közbevágott.

- Menjél fel nyugodtan, fent van a szobájában. Ma még csak enni sem akart. Napok óta valami baja van, de nem vagyok képes kihúzni belőle. Hátha te szóra tudod bírni - kérlelően rám mosolygott, de nekem csak egy "nem hiszem, hogy ez menni fog" motyogásra tellett. Az előző morgásomat figyelmen kívül hagyva kísért be a házba, ahol most jártam először, és amely belülről is ugyanolyan gyönyörű és káprázatos volt, mint kívülről. Miért lepődöm meg? Elegáns, kifinomult ízlés jellemezte az egész helyiséget. A falak a kapucsínó, és világos barna árnyalatai közt játszadoztak, néha keverve egy kis barackvirággal. A bútorok sötét tölgyből készültek, a nappalit díszítő kandalló barna márványból volt kirakva, így legtöbbet ez a szín dominált mindenhol. Egyszerű, mégis meseszép, és nem mellesleg otthonos.

- Gyönyörű lakás, Ms Greene.

- Köszönöm - zárta rövidre a témát, és máris egy tálcát nyomott a kezembe. - Ezt felvinnéd légyszíves annak a lusta kisfiamnak? Felmondott a mai nap a szobalány. Kész őrültek háza volt. Az előbb viharzott k az ajtón. Azt sem tudom, hol áll a fejem, és az én drága Payton gyermekem, nem képes semmire. Megkértem, segítsen a bátyának, de semmire sem hajlandó. Kész rémálom - csevegett összefüggéstelenül Owen anyukája, én pedig kicsit nyugtalanul éreztem magam. Nem akartam tovább hallgatni, mert tudtam, hogy nem tartozik rám, de ő csak mondta, és mondta. El sem hittem, hogy hol is állok éppen, és ki is beszél hozzám. Nem tudtam felfogni a helyzetet, amire oly' régóta próbálok felkészülni, de egyszerűen nem ment. Itt álltam. Az Ő házában, az Ő anyukájával, mindössze néhány lépésre az Ő szobájától. Azt hiszem, erre legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Pár pillanat, és láthatom. Csak pár pillanat.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: szandinak a kommentet, és remélem, jól fog telni a táborod - majd nyugodtan beszámolhatsz, hogy milyen volt, akár itt, vagy igazság szerint bárhol megtalálsz -.:D:D A négy pipát, és a kilenc rendszeres olvasót.:) Nem tudom, mennyi igaz ebből a Google Reader-s dologból, de ha tényleg megszűnne ez az egész, akkor bloglovinon is elérhető vagyok (rendszeres olvasók alatt van), és persze ott is köszönöm a már meglévő négy olvasót.:)  ps: remélem jól telik a nyaratok, és sajnálom, hogy nem olyan gyakran hozok részeket, de nekem is rengeteg dolgom van. sajnálom!