Ötödik Fejezet

szeptember 28. - hétfő

Álmatlan éjszakák, megmagyarázhatatlan dolgok jellemezték a hétvégémet. Az anyámmal történő veszekedéseket elnyomta a mérhetetlenül nagy kérdések. Miért tette? Mindig csak ehhez az egy mondathoz jutottam ki a millió gondolatok közül.

- Nem igaz, hogy nem tudsz egy normális göncöt felvenni.

- Sajnálom, hogy élek, anyám.

- Egy hónap múlva bankett. Apád azt üzeni, hogy jövőhéten itt lesz Coldwaterben, a ballagásig.

- Ő nem az apám - sziszegtem minden egyes szót kihangsúlyozni. Inkább a pokol, mint, hogy lássam azt az embert, aki egy rohadt üzenetet sem tudott küldeni. Akire szükségem volt, de még csak életjelet sem adott magáról. Egyszer sem hívott, nem köszöntött fel a szülinapomon, nem volt ott, amikor szükségem volt rá.

- Jó, csak mondtam - mosolyodott el gúnyosan, farkasszemet nézve. Tudta, hogy rosszul esik amikor felhozza, és ilyenkor győztesnek érzi magát, mind a volt férje miatt, mind amiatt, hogy mérgesnek láthat.

- Elmentem - szavaim keményen csengtek a megfagyott levegőbe. Lendületesen csaptam be magam után a bejárati ajtót, és dühösen indultam el az iskolába. Nem akartam jobban semmit a szívem mélyén, csak azt, hogy lássam. Tudatlanul is eszembe jutott a vele töltött táncidő, és a fantáziám elkalandozott a kusza, göndör fürtjeire, a szemein át a körmeire, amit idegességében gyakran rágott. Annyi sok furcsaságot fedeztem fel, pusztán azzal, hogy vele táncolhattam. Bármikor a közelében voltam, valamiért melegség járta át a testem, és a vágy fokozódott, amikor közelebb vont magához. Nem, nem Remy. Verd ki a fejedből!

***

A napló lapjainak sercenése megtöltötte a teremben uralkodó néma csendet. Mindenki picit lejjebb csúszott a padjában, és úgy tett, mintha láthatatlan lett volna, noha tudta, senkinek sincs szupereje. Hallatszódott a feszültség, ami az osztálytársaimon átsuhant, amint Mr Cartner megállt a lapozásban, majd a hangos levegővétel töltötte be a hatalmas űrt.

- Ms Armstrong a táblához, a többiek barátkozzanak a második világháborúval - adta ki egyszuszra a feladatot.

- De tanár úr - lóbálta a kezét Matt. - Már múlthéten átvettük ezt az anyagot. Nem megyünk ki focizni?

- Oh, valóban? - pillantott az osztályra megerősítést várva, így kapott egy egyöntetű bólintást, miközben én feltápászkodtam. - Akkor szabad foglalkozás a termen belül, míg meghallgatom kisasszonyt - pillantott rám. - Istenem. Könyörgöm, vegye már le a fejéről azt a csukját. Nem szeretném elkeseríteni, de borzasztóan, és ijesztően néz ki. Minden rendben mostanság ott bent? - gúnyolódott "legszerethetőbb tanárom" - remélem érzitek a cinizmust - .

- Jobban, mint hinné - mosolyogtam rá, bár inkább már vicsorgásnak éreztem. Cartner kinyitotta a száját, de azon nyomban vissza is csukta, és egy mérges pillantással jutalmazott. A kisebb vitánk bosszújaként Cartner hiába tette fel a legnehezebb keresztkérdéseit, mindegyikre válaszoltam valamit, noha bele se pillantottam a könyvekbe, vagy füzetekbe. Áldom a filmeket, amik ilyen témákat dolgoznak fel. Egy életre megkönnyítik a tanulást, és ebből lesz a négyes felelet.

- Leülhet - szólt szigorúan, én pedig lehajtott fejjel visszakullogtam a padomhoz, miközben hallottam, hogy osztálytársaim jót szórakoztak feleletemen. Mivel nem voltam kíváncsi az olyan suttogásokra, hogy "ezt meg hogy a fenébe puskázta ki ez az analfabéta?", betettem a fülesem, és a lágy ütemekre lehunytam a szemem, amik átjárták a testem. Csak gondolkoztam, és mindenféle feltételezést szőttem a fejemben, miért hiányzik Owen. Ez volt az első csalódásom reggel, hogy nem láttam, és ezek után jött a többi. És mindegyik egy személyhez kapcsolódott. Osztályfőnöki órán mindenre fény derült. Owen deszkázott a barátaival, amikor egy rosszul sikerült trükk miatt, leesett a lépcsőről a parkban, és eltörte a lábát. Először megrémültem, majd gyorsan elhessegettem a gondolatot mondván, semmi közöm az ő egészségi állapotához. De azért mégis ott volt, valami furcsa érzés. Úgy éreztem látnom kell. Alig vártam, hogy vége legyen az óráimnak, noha a félelem visszahúzott, mégis Edhez siettem, aki a tornaterem ajtaja előtt állt, és a cd-k közt kutatott. Érkezésemre azonnal felkapta a fejét, és tekintetét rögtön az enyémbe fúrta. Zavartan elmosolyodtam, és bénán intettem egyet, mire a szája egy görbe vonalban kunkorodott felfelé.

- Sajnálom Ed, de dolgom van. Esetleg - rögtön belevágtam a közepébe, és szégyenlősen hajtottam le a fejem - arra gondoltam, kihagyhatnám ezt a próbát.

- Valami baj történt?

- Nem, nem. Semmi gond nincsen, tényleg. Csak elszeretnék menni valahova.

- Oké, menj nyugodtan. Még úgyis az elején vagyunk, és neked, ha nem azzal a fiúval táncolsz, jól mennek - mosolyodott el. - Nem értem, mit csípsz benne.

- Én ne ... - kezdtem volna tiltakozni, de ekkor léptek, röhögések zaja, csapta meg a fülünket, és pillanatokon belül elárasztotta a termet az osztályom jelenléte.

- Szerintem menj, mielőtt valakinek feltűnik. Majd én kimentelek az osztályfőnököd kérdései elől.

- Köszönöm Ed. Jó fej vagy, pedig nem érdemlem meg.

- Nem is hiszed el, mennyire megérdemled. Látom rajtad, hogy bánt az, hogy semmibe vesznek. Hidd el, értékesebb vagy bárkinél, aki a teremben van, és ezt nem csak azért mondom, mert gyönyörű vagy.

- Nem, nem vagyok az - szakítottam félbe, de nem is törődve felszólalásommal, folytatta.

- Azért is féltékenyek, mert tudják nem lesznek olyanok, mint te.

- Milyenek? Csúnyák, népszerűtlenek?

- Különlegesek, Remy. Egyediek - szavai lágyan csengtek a fülemben. Halványan elmosolyodott, én pedig lefagytam. Sosem mondtak még ilyet. Elakartam hinni a szavainak súlyát, de egyszerűen nem ment.

- É-én azt hiszem megyek - dadogtam, és elkezdtem hátrálni a kijárat felé. Ed először megdöbbent, majd aprót biccentett jelezve, felfogta, és egy bátorító mosolyt küldött felém, de én nem tudta viszonozni. Pár szó, és a védelmi falam, amit magam köré építettem, majdnem leomlott. Senki sem érthet meg, mert ilyeneket nap, mint nap mondanak az embernek, de nem nekem. Az utóbbi időben inkább távolodtak tőlem az emberek, mintsem közeledtek, vagy éppen bókoltak volna. Visszagondoltam az általánosban eltöltött éveimre, amikor még minden normális volt, és egy-egy bók olykor már természetesnek tűnt, de akkor nem foglalkoztam vele. Most mit meg nem adnék, hogy megkapjam az akkori körülölelő szeretetet, ami körülvett. Akkor még minden normális volt. Túl normális, és túl álomszerű a mostani énemhez képest. Most pedig itt loholok az erdőn át, és már egyre közelebb értem a célomhoz, de az utolsó pillanatban, amikor már a vaskapu előtt álltam, és felnéztem a házra, megfutamodtam. Mégis mit csinálok? Ez nem az én világom. Semmi keresnivalóm nincs itt, hisz én csak Remy vagyok.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: az előző fejezethez az egy pipát, a két kommentet szandinak, és luxnak, és az öt rendszeres olvasót.:) ps.: úgy döntöttem lányok, hogy mostantól a chatben fogok életjelet adni magamról, és ha egy rész alatt kérdés merülne fel, ott válaszolok. szóval néha-néha csekkoljátok.;)