Második Fejezet

szeptember 22. - kedd

Mindig akartam az emberiség számára jelenteni valamit, nem csak egy akartam lenni a sok közül. Szerettem volna különleges lenni, és ezt Isten meg is adta, csak azzal nem számolt, hogy nem ilyen értelemben gondoltam. Valami "világmegváltó" dolgot akartam véghez vinni, amiért az emberek felnéznek rám. Szerettem volna az iskolában egy olyan személy lenni, akinek mindig keresik a társaságát, de ez sosem valósult meg. Amíg tökéletes akartam lenni, és kitűntem a többiek közül, egyben elvesztettem a barátaimat. Elvakított valami, amit talán egónak, vagy középpontnak, felsőbb rendűség érzésének is nevezhetünk. De ez nem tartott sokáig. Tizenöt éves voltam, és akkor talán az tűnt a "legcoolabb" dolognak, ha vannak ellenségeid, akik irigykednek rád. Akkor még nem tudtam milyen olyanra vágyni, ami szinte elérhetetlen, de ezt is megtapasztalhattam. A fényűzésből, a gazdagságból hamar kibillentünk. Apa jól menő cége egy pillanat alatt összeomlott. Lejebb kellett adni a színvonalunkból, és meg kellett húzni magunkat. Hirtelen kerültünk a fellegekből a hullámvölgy aljára. A szüleim nem találtak normális állást, el kellett adnunk a palotát, majd a költözésbe menekültünk. Reménykedtünk az "új város, új esélyek" dologban. Vettünk egy kisebb házat, és mindent kezdtünk a legelejéről, de ez is csak egy ideig-óráig tartott. Apa munkát kapott, de rövid időn belül áthelyezték egy másik városba, így épphogy összeszoktam a környezettel, továbbálltunk. És ez egészen így ment a végsőkig, míg egy év téblábolás után Beverly Hillsben nem ragadtunk. Ekkor már megtanultam, hogy nem szabad semmihez sem ragaszkodnom.  Próbáltam erős maradni az új városban, de már nem ment. A szüleim állandó veszekedése, az iskolában a piszkálódások, a megfelelési kényszer sok volt. Az életem, és talán a lelki világom  válságos állapotba került. Ekkor már nem érdekelt semmi, csak a halál gondolatával játszadoztam el a fejemben. Ebben az időszakban történt a balesetem, ami egy életre megbélyegzett. A szüleim veszekedése itt már tetőponton volt, és durvábbnál durvább dolgokat vágtak egymás fejéhez, miközben én élet és halál lába között ingadoztam a kórházban. Felépülésemig feltűnt, hogy a szüleim kerülik egymást. Egyszer apa jött be, egyszer anya. Együtt soha. Végül, mikor kiengedtek a kórházból, megtudtam, amit már oly' rég sejtettem, miszerint úgy döntöttek, külön utakon eveznek tovább. Egyszerre zúdítottak mindent a nyakamra, és azt a szorítást, amit a mellkasomban éreztem, felejthetetlen lesz. El kellett költöznünk, és én anyával maradtam. Az volt az utolsó pillanat, amikor láttam apát. Ahogy a küszöbön állt, és szorosan magához vont egy ölelésre. És most ott vagyunk. Coldwater, a saját szülővárosa jelentette anyám számára a reményt, én viszont semleges érzéseket vártam effelől. Már nem bíztam semmiben, nem szólaltam meg hónapokig. A harmadik évemet itt fejeztem be, a mostani osztályommal. Az egyetlen biztos pont a mamám volt, akivel megoszthattam mindent. Aki támogatott, és életet lehelt belém, de a sors őt is elvette tőlem. Anyám nem kezel lányaként, inkább valami házvezetőlány-félének, pedig egykor boldog család voltunk. Szóval igaz az a mondás: egyszer fent, egyszer lent.
-Kérem Remy kisasszony. Tiszteljen meg legalább annyival, hogy nem csak testileg, de lelkileg is részt vesz ebben a dologban. Hisz a saját szalagavatójáról van szó - szakított félbe osztályfőnököm hangja. Mostanában túl sokat gondolkodom, és folyamatosan a múlton rágódom. Talán ez a baj, hogy nem tudok túl lépni rajta, hiába megtörtént.
-Remyt épp annyira nem érdekli ez az egész, mint az egész tanulás, vagy bármi más. Nem is értem ilyen intelligenciahányadossal, hogy jutott túl a harmadikon, és ez a sokak szerint jónevű iskola, hogy vehette át egy másik gimnáziumból. Vagy kitudja. A sápadtságából, és az öltözködésből ítélve, lehet most hagyta el az elvonót, és ott járt ki valami tanfolyamot ki, az igazgatóság pedig megsajnálta - szólalt fel Ms 'gracia' Brittany. Halk kuncogás söpört végig a termen, én pedig lehajtott fejjel vártam, hogy  vége legyen, és találjanak egy másik témát. Egy "ez szép volt Brit", egy kis taps, és már vége is volt.
-Csöndesebben gyerekek, és Britanny, kérlek kicsit kedvesebben - persze ennyivel le van rendezve. Ezt hívják diszkriminációnak. Vagy csak én éltem meg oly' szörnyűn ezt az egészet. Megszólalt a nap utolsó csengetése, és mindenki beledobálta a cuccait a táskába. Szóval negyvenöt perc szótlanság.
-Gyerekek, el ne felejtsétek a holnapot.- szólt az osztály után, mire kapott egy egyhangú "oké"-t. Csak nekem nem volt semmi fogalmam róla, hogy mégis miről beszélt. - Remy, kérlek beszéljünk egy kicsit - szólt hirtelen, mire az ajtóból visszapillantottam. Visszabaktattam, és megálltam a tanári asztal előtt. - Nincs semmi gond, mostanában? - oh, már hogyne lenne. Több, mint egy éve, de ez még csak most tűnik fel.
-Nem, nincs semmi - szóltam halkan, de annál biztosabban, kicsit az osztályfőnököt, kicsit magamat hitegetve. Látva, hogy nem vagyok beszélőképes, végigsimított a karomon, végül felsóhajtott.
-Bármi van, szólj, rendben? - aprót bólintottam, és halványan visszamosolyogtam rá, majd elfordultam, és elhagytam a termet. Lágy őszi szellő csapta meg az arcomat, ahogy kiléptem az iskola kapuin. Körbenéztem, de már nem láttam, senkit a környéken. Mindenki gyorsan távozott, kivéve egy embert. A lépcső alján ült, kezeit az arcába temette. Annyira tökéletes volt. A göndör fürtjei, a tökéletesen kidolgozott háta, karja, amit láttatni engedett a fehér póló. Mégis valami nem volt rendben. Mintha sírt volna. Halkan felszipogott, én pedig ott álltam tőle két lépésnyire. Annyira odaszerettem volna menni hozzá, de egyszerűen a lábaim nem engedelmeskedtek a szívemnek. Hisz minek mennék oda? Én egy kívülálló, közönséges nyomi vagyok, akit általában megaláz. Nagyot sóhajtottam, ahogy visszagondoltam, mekkora egy senki vagyok, és inkább elmentem mellette. Éreztem tekintetét magamon, de nem fordultam vissza. Nem. Bármennyire is akartam, nem lehetett.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

köszönöm: az első részhez "névtelen" kedves szavait, és az első feliratkozómat.:)